Volt egyszer egy dédi

Nekem nem volt szerencsém, egyik nagypapám sem ismertem, és mára már sajnos csak egy nagymamám maradt. Ő viszont nem az a klasszikus nagyi típus, aki folyton csak szeretget, ő már inkább azok közé az idősek közé tartozik, akik kicsit megkeseredtek. Férjem oldaláról viszont kaptam egy tökéletes nagymamát, lányom pedig egy dédnagymamát, olyat, aki példaképként szolgál nekünk egész életünkre. Tegnap vesztettük el őt, 94 évesen.


Volt egyszer egy dédi, aki egész életében hitt. Hitt a szeretet erejében, abban, hogy megértéssel, odafigyeléssel minden akadály elhárítható. Hitt Istenben, abban, hogy odaát egy másik világ vár ránk. Sokszor mesélte, hogy amikor elesett, egy láthatatlan kéz emelte őt fel, és egyszerűen nem lehetetett neki nem hinni. Tudtuk, ha csodák történhetnek ezen a földön, akkor biztosan vele történik. Kislánykorában apáca szeretett volna lenni, de végül az élet megajándékozta őt egy csodálatos családdal; egy szerető férjjel és egy szerető fiúval.

Volt egyszer egy dédi, akit soha nem hagytunk magára, mert vele lenni ajándék volt. Mikor bementünk hozzá az idősek otthonába, soha nem azt mondta, miért nem jövünk gyakrabban Hálát adott érte, hogy bementünk, hiszen tudta, hogy milyen rohanó világban élünk, és ő bizony annak az egy percnek is örült, mikor az arcunkat láthatja. Csak mesélt és mesélt, sokszor évtizedekkel ezelőtti történetekről, amik mégis útravalóul szolgáltak a mai világban is.

Volt egyszer egy dédi, aki fia és unokái párjait nem gyanakvóan nézte, hanem talán még saját gyermekeinél is jobban szerette. Mindig mondta, hogy mennyire boldog, hogy én is a családja része lettem, és mindig könnyekkel, meghatódva fogadott, amikor meglátogattam.

Volt egyszer egy dédi, aki nagyon várta a dédunokáját. 93 évesen összeszedte minden erejét és küzdött, hogy még egy csodát megélhessen. Hittünk benne, hogy a jósága jutalmat kap és megéri ezt a pillanatot. Amikor megszületett Lilla, és kiengedtek bennünket a kórházból, első utunk az idősek otthonába vezetett, mert mindannyian nagyon vártuk ezt a találkozást. Ő játszi könnyedséggel kapta fel az unokáját, áldotta meg, és mintha újra fiatal lett volna. Bámulatosan hatott egymásra a néhány napos újszülött és az életet végigjárt tapasztalt asszony.

Volt egyszer egy dédi, akit tegnap vesztettünk el. Azon a hajnalon Lilla nem tudott aludni, és bár erre sohasem volt még példa, a szülői ágyban tudott csak megnyugodni. Akkor még nem értettük miért. Így aludtunk hárman reggel, amikor a dédi itt hagyott bennünket. De ha a lányomra nézek, tudom, hogy itt van köztünk, példát mutatva mindannyiunknak emberségből, hitből, szeretetből és reményből. Bár több ilyen dédi lenne a földön!

 

Végh -Kósa Anita

Ez is kedvelheted:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.