Hangtalan szónoklat


A minap úgy hozta a sors, hogy egyik reggelre elhagyott a hangom. Nem voltam teljes  némaságban, mert suttogva azért még tudtam kommunikálni. Több oldalról vizsgáltam meg ezt a történetet. Először is mit üzen a szervezetem azzal, hogy engem csendre ítélt?




Kivon a társaságból, mert sutyorogva, erőlködve nem esik jól a beszéd, sem nekem, sem annak az embernek, akinek hallania kell engem. De nézzük a jó oldalát:  ha nem megyek társaságba, több idő marad magamra, azokra a dolgokra, amiket régen meg szerettem volna már ejteni. Legyen ez egy kis elvonulás, egy kis takarítás, egy kis pihenés, olvasás. Szóval magamra figyelhetek, rendezhetem a gondolataimat –  egyedül. Rájöttem, magammal törődni nem is olyan egyszerű, mint azt eddig gondoltam, talán ezért hagytam, hagy sodorjon magával az élet –  a félelmeivel, történéseivel együtt az ő rohamtempóját követve.

Másrészről, úgy tartják, hogy a torok a kommunikáció egyik központja. Ezen a nyomvonalon haladva máris feltehetem magamnak a kérdést, hogy melyik volt az a szituáció, amelyben nem vállaltam a saját véleményem, egyáltalán mikor, ki előtt és miért nem álltam ki magamért. Mi vagy ki rémített meg annyira, hogy torkomon akadt a szó? És egyébként miért nem akarok kommunikálni???

Az orvostudomány nagykövete szerint, csak lazítani kell, és hamar oldódni fog ez a probléma. Citromfű tea, moha pasztilla és relax. Az első kettővel nincs is semmi gond, de a harmadik fejtörést okoz. A mai világban nem egyszerű relaxálni, sem testben, sem térben, sem időben.

Nem kis kínok és dühök közepette élem mindennapjaimat suttogásra ítélve. Igyekszem koncentrálni, hogy a következő mondatom a saját hangomon hagyja el a számat, de rájöttem, a túlzott akarásnak mindig nyögés a vége. A beszédet sem lenne szabad erőltetni, mint annyi mindent az életben. Egyszer majd csak minden trükköt mellőzve felcsendül az eddig megszokott hangom. Mert hogy az akkor csendülni fog, abban biztos vagyok.

S hogyan reagálnak a suttogásomra az emberek?

A boltos hölgy jót derült kínlódásomon, az orvos várótermében a betegek empatikusan visszasutyorogtak nekem és napjában minimum négyszer hallom a magukat viccesnek tartó emberektől, hogy a férjem biztos örül ennek az állapotnak.

Ez az utolsó gondolat nagyon bosszant és azon kezdtem el elmélkedni, hogy vajon tényleg a beszédre képtelen, mondhatni némán tűrő és munkáját végző nő az ideális feleség? Ez egy régi Y kromoszóma dolog vagy újkeletű nézőpont? A csendes társ az igazi főnyeremény?


Remélem holnap már a hangommal tudom ébreszteni a családot, megkérdezhetem a szomszéd idős asszonytól hogyan érzi magát, felhívhatom a barátaimat egy könnyed beszélgetésre, és szombat délután feltehetem Pécsi Ildikónak a régóta összeállított kérdéseimet. Ha mégsem jön vissza a hangom, talán kapok a művésznőtől valami tuti receptet, ami által végre kiszabadulhatok a némaság fogságából.

 

Laskai Nelli

Ez is kedvelheted:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.