A kegyes hazugság – avagy megszűrt gondolatok és cselekedetek

Egyszer valahol, valamelyik magazin oldalain olvastam a következő sorokat: „Jónak lenni jó, és őszintének lenni szintén nagyon jó dolog”.

De mit takar a jó, és mit az, hogy: őszintének lenni?


A jó, a – megfogalmazása egyértelmű – a rossz ellentéte. Erkölcsi felfogásunk mindenkori függvénye. Felfogásunkat, nézetünket, gondolatainkat, viselkedésünket, pedig a lelkünkbe írt törvény igazgatja, amit általában lelkiismeretnek nevezünk. Ennek, szó szerint azt jelentése az, hogy valóban ismerjük lelkünket, azt a lelket, amelybe bele van írva „egy törvény”, s e törvény szabályozza létünket. E törvény pedig „jó”! Jó, mert ha ennek az íratlan szabályozásnak útját követjük, akkor bizonyos lelki béke, megkönnyebbülés, vagy mondhatnák úgy is, „tehermentesség” tölti ki szívünket, amelyik egyszerű, kellemes, és megelégedett érzésekkel társul.

Más a helyzet az őszinteséggel. Őszintének lenni, annyi, mint azt mondani, azt gondolni, azt cselekedni… ami a van.

Ha mindez ilyen egyszerű és kézenfogható, akkor felmerül a kérdés: Vajon, miért lépünk le erről az „igaz” ösvényről emberi kapcsolatainkban, a hazugság, a rossz oldalára?

Ám mi is a hazugság?

Az igazság elferdítése, más oldalról való bemutatása. Nagyon érdekes és elgondolkodtató. Szent Augusztin-tól ered a hazugság eme definíciója, aki erről sokat elmélkedett „ A hazugság és a megtévesztés, az igazság tagadása” művében.

De vajon mi motivál bennünket arra, hogy hazudjunk? Van mögötte valami erkölcsi gyarlóság, netalán állhatatlanságunk leplezzük ezzel, vagy nem akarunk konfliktusba keveredni, illetve, kapcsolatainkat szeretnénk ezzel megóvni? Rejtőzik-e tett mögött, áldozatátvállalás, kíméletesség, sajnálat?

Motiváció

Vannak emberek, aki megszokásból hazudnak, akadnak olyanok is, akik nincsenek tudatában őszintétlenségüknek, hiszen a világuk, egy egészen más dimenzióba nyúlik át. De akadnak közöttük, akik ezzel leplezik felszínességüket.

Az ember hazudik! Ez mindennapos tény, teszi ezt, mivel az igazság nem kötelező, kivéve a „jogi” utakat. Ám, még ott is a tanúk sokszor teljesen eltérő vallomásokat tesznek, és a meglepő benne, nem akarattal. A „látás” filozófiája, egy különös tanulmány igényelne ebben a témában. Mert egy dolgot, egy cselekményt, a szemtanúk sokszor különbözőképp írnak le, és azt úgy mondják el, ahogy azt, „akartak” látni.

Érdekes dolog, pedig igaz! Egy amerikai kutatócsoport, ép az UFÓ – kutatásokban tett erre kísérletet, amikor is egyetemistáknak valami csillogó, alumínium darabkákat villantottak meg a sivatagban, majd pár hónap elteltével megkérdezték őket: Mit láttak! Nem akadt egyetlen egy résztvevő sem, aki ugyanazt mesélte volna el. Volt, aki űrlényeket, volt, aki UFÓK hadát, volt, aki repülő szivar alakú, invázióra készülő űrlényeket látott. Ám alufóliáról, alumínium lemezekről senki sem tett említés.

A hazugság lélektana

A valóság személyes átélésének elmondása, és annak elferdítése, már gyermekkorban jelentkezik. Minden gyermek átéli azt a kort, amikor a valóságot összekeveri bizonyos valótlan elképzelésekkel. Meseszerű élményekkel átszőve, adja elő élményét, és ezt tőle senki sem veszi zokon. Ha viszont ez szokássá válik nála, illetve nem hagy fel elbeszéléseiben, a meseszerű, valótlan elemekkel, akkor fennáll az a veszély, hogy személyisége valójában nem fejlődik. Ezt szokták szaknyelven: éretlen személyének nevezni. Egyes kutatások szerint a gyermek hároméves kortól kezdve hazudik, először is azért, hogy elkerülje a büntetést. Ezért vannak nagyobb veszélyben azok a gyermekek, akiket fizikailag is bántalmaznak a szüleik. Azonban a gyermeki hazugságoknak nagyobb része abból ered, hogy a csemete egyszerűen tetszeni akar.  Ha a gyermek rádöbben arra, hogy ezzel cél is tud érni, későbbi éveiben manipulációra fogja felhasználni… ami természetesen egy elferdült személyiség kialakulásához vezet. Ebben viszont már nagyobb veszélyek rejlenek…A szülő, illetve a nevelő feladata ezt megakadályozni, ezért nagyon is érdemes odafigyelni gyermekünk kijelentéseire, bármennyire is „együgyűnek” hallatszanak  azok.

A kegyes hazugság – avagy megszűrt gondolatok és cselekedetek

Mindennapi életük tele van a hazugság ezernyi formájával. Nap, mint nap találkozunk vele, és már ismerősként köszöntjük. Mi is élünk vele, így-vagy úgy, akarva, vagy akaratlanul. Van azonban a hazugságnak egy érdekes válfaja, melyet használunk, és használata közben úgy érezzük, hogy az „igazság” elferdítése, ez esetben nem a „rossz” oldalt szolgálja.

Ez a kegyes hazugság.

Gondoljuk csak át életünk minden pillanatát, és fel fogjuk fedezni a kegyes hazugságoknak milliónyi formáit, amikor is bántó gondolatainkat, sértő érzéseinek, esetleg tetteinket, mintegy megszűrve, a szavak kozmetikumával betakarva titkoljuk el, vagy adjuk át, embertársainknak, családtagjainknak.

De mikor mondhatjuk el egy hazugságról, hogy az kegyes?

Egy hazugságra akkor használhatjuk eme fennkölt jelzőt, ha azt nem saját érdekünkben tesszük, ha olyan cselekedetet titkolunk el, amelyik egy másik ember javát szolgálta, – de az, aki felelősségre von bennünket, nem értett volna ezzel egyet -, illetve olyankor, amikor a másiknak az igazság fájdalmat, keserűséget okozna.

A kegyes hazugság lehet – valódi hazugság -, illetve elhallgatása az igazságnak. Mert nem elmondani, illetve elhallgatni, nem azonos. Nem elmondani annyit tesz: Elhallgatni azt, ami hitünk szerint nem tartozik másra, míg az elhallgatni valamit, – már a hazugság egy formája, –  hiszen amit tudunk, és nem válaszolunk a kérdezőnek, akkor már hazudunk, még akkor is ha meg sem  szólaltunk.

Bár lelkiismeretünk ilyenkor nyugalomban marad, a kegyes hazugság attól, hazugság marad.

Az igazság kimondása, keserűséggel jár. Aki mindig igazat beszél annyit, tesz, mint elfogadja mindazt, ami történni fog. Átéli a valóságot, a valóságban, és kiáll érte.

Ha midig igazat beszélünk, és igazat mondunk, erősnek kell lennünk, hiszen attól a pillanattól fogva kitesszük magunkat ezernyi konfliktusnak. Mintegy „üldözni” fognak bennünket, hiszen mindig azt fogjuk mondani, amit gondolunk – ha az talán csak a mi igaságunk -, illetve mindig lelkiismeretünk sugallata szerint cselekszünk.

Kemény szavak!

Gondoljuk csak el, mit okozna, ha csak úgy odaállnánk kollégánk elé, és azt mondanánk neki: Ma is arra gondoltam, hogy milyen nehéz elviselnem téged!

Vagy a főnök elé, és megmondani neki: Maga annyit nem ért a munkájához, mit tyúk az ábécéhez!

Esetleg a férj elé állva, megmondani neki: Részeges vagy, büdös és nehéz elviselnem téged, de nem válok el, mert akkor nem tudnám eltartani a gyermekeimet!

Mi történik majd?

Nem merjük vállalni… Vagy mégis…

Akkor is végtére, hazudjunk kegyesen, vagy sem?

Ezt mindenkinek önmagával kell megbeszélnie, és eldöntenie…

Forgó

Ez is kedvelheted:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.