Keresztelő vagy sem?


Érdekes kérdés ugye? De még mennyire! Van szükség rá, vagy hagyjuk, hogy döntsön a gyermek, ha eléri a kort, amikor szemléletétől vezérelne, a nevelés, a világi hatások, és egyéb kényszerek következményeként ? Egyszerűen rádöbben ennek az aktusnak lényegére, fontosságára és majd maga kéri azt?


Előlegezzük meg számára most azzal, hogy megkérve valakit, fogadja őt keresztgyermekévé és tegye meg ezt, azzal hogy egyszerűen a szenteltvíz alá tartja, fogadalmat téve nevelésének majdani irányításáról.Vagy sem?

Sokan vagyunk úgy, hogy megkereszteltetjük a gyermekünket, mert szokás, mások hitükből fakadóan teszik, kérik, és vannak olyanok is, akik egyáltalán nem, és nem is tulajdonítanak a keresztelésnek jelentőséget. De mit értünk keresztélésen? Egy nevet, amelyet kap a gyermek? Hiszen az van már neki, mi adtuk akkor, amikor a kezére tették a szalagocskát még ott a szülőszobán. Vagy egészen mást? Egy irányvonalat?

Mesével szeretném kezdeni a cikket, egy tanúságos, és érdekes mesével, amely részben kapcsolódik a kereszteléshez.

Élt egyszer egy király. Nagy király volt, hatalmas, vagyonának se szeri, se száma. Amikor érezte, hogy elérkezett az idő, és a Teremtője magához fogja hívatni, úgy döntött két fia közül annak adja a hatalmas birodalmat, amelyik megcselekszi végakaratát. Magához hívatta, hát a királyfiúkat és következőket intézte hozzájuk:

–          Drága szeretett gyermekeim! Mert mindkettőtöket nagyon szeretlek, nem tudom eldönteni, hogy ki kapja meg a hatalmamat. Ezért úgy gondoltam, hogy a próbára teszlek benneteket. Van birodalmunkban egy hatalmas barlang. Ez egy üres barlang, amelynek szája a tengerre néz. Amelyiketek kitölti ezt a barlangot a legolcsóbban, azé lesz a királyi szék.

A két trónörökös elfutott, hogy teljesítse Atyja akaratát. Egyikük, az idősebb szekereket fogadott, aztán összeszedetett mindent, pelyvát, szalmát, piszkot, szemetet, és azt a barlang elé hordatta, majd egyszerűen kitömte azokkal a hatalmas üreget.

Atyja megszemlélte, és azt mondta: jó!

Jött a kisebbik királyfi. Amikor ismét kiürült a barlang, fogott egy gyertyacsonkot, bevitte a sötét üregbe, annak a legközepébe, mondjuk úgy a „szívébe”, majd meggyújtotta azt. Abban a pillanatban a barlangot kitöltötte a fény.

Atyja megszemlélte, és elmosolyodva neki adta a birodalmat.

Ennyi lenne a mese.

A világ ma Isten nélkül él… Nem azt mondom, hogy Létezik Isten nélkül, csupán azt, hogy megkértük: Mondja meg, mit tegyünk, aztán hagyjon minket békén! És Isten teljesítette eme kívánságunkat. Hiszen Isten maga a szeretet! A szeretet, pedig olyan, hogy ha kell el, is tud engedni! Nincs benne önző gondolat.

A világ, mint mondtam isten nélkül, tengődik. Tele van pelyvával, szeméttel, szalmával. Ezekkel a külső, dolgokkal tömjük aztán ki, a magunk és a gyermekeink lelkét. Próbálunk nekik ideálokat mutatni, akiket követniük kellene, de az ideállok, csupán ideig – óráig világítanak, és bukásukkal, bukik a gyermekünk is. Nevelésről beszélünk, nevelve nevelődünk magunk is.

Hogy mi köze mindennek a kereszteléshez.

Nagyon egyszerű! A keresztelés egy útmutató, a gyertya, amelyet a kis királyfi a barlang mélyén meggyújtott.

Az ember a teremtés után, – mondja a vallások zöme – elszakadt istentől. Elszakadt, mert a jó és rossz tudásának gyümölcsét választotta. Nem ezzel szakadt el, hanem az engedelmetlensége által, hiszen Isten kérte arra, hogy ne tegye! Ő mégis a másik oldalt választotta. Ám az Isten nem hagyta az el ember, mert, „Az idők teljességében” elküldte fiát, hogy mutassa meg nekünk őt, és vigyen vissza bennünket a nagy családjába. Mi nem hittünk a fiúnak, ezért aztán megbüntettük. Egyszerűen keresztre feszítettük, ahogy akkoriban minden bűnözőt. A hazugsága miatt, mert azt állította magáról, hogy Isten fia! Nagyon egyszerű… ma nem keresztre feszítenénk az ilyet, hanem vagy kinevetnénk, vagy pedig becsuknánk egy zárt osztályra, hiszen vannak ott már ilyenek bőven.

Ám a kereszten lévő Isten fia Jézus, nem azt mondta: Legyetek átkozottak, hanem azt, hogy: Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek! Sőt azt is mondta: Beteljesedett!

De mi teljesedett be! Az ember visszatérése az Istenhez!

Mondom, ma a világ Isten nélkül él, de ez az Isten nem hagyta magára most sem… Sőt, a kereszteléssel, a gyermekben meggyújtja a gyertyát. A fényt… Mikor még Krisztus az emberek között járt, kétezer esztendővel ezelőtt, azt mondta: Én vagyok a világ világossága… sőt azt is mondta: Aki szeret engem, Atyám is szeretni fogja, és hozzá megyünk és benne fogunk lakni!

Egyebet is mondott, de a keresztelésnek fontosságát akkor hangsúlyozta ki nagyon, amikor az írástudó Nikodémusz, éjjel titokban elment hozzá. Ekkor azt mondta az idős embernek: Ha nem születtek újjá, vízből és szentlélekből, bizony nem jöhettek be az örök életbe.

Hát ennek az örök életnek… amelynek részese az ember, első lépcsőfoka a keresztelés. Ilyenkor mintegy lemosódik atyáink bűne, és a gyermek újjászületik Istenben.  Ha nem volna örök élet… az ember volna a legnyomorultabb lény a földön!

Egy pártitkár barátom, aki tízen-évekig küzdött a vallás, és minden ellen, ami ezzel összefügg, amikor véletlenül összefutottam vele a templomban, annyit mondott: Tudod fiam, Isten nélkül lehet élni, de meghalni… azt nem.

Annyira nem, hogy Mao Ce Tung, a kínai vezér, mikor érezte, hogy meg kell halnia, magához hívatott egy keresztény apácát, és ezekkel a szavakkal kérdte, hogy keresztelje meg:

–          Nemsokára meg kell jelennem Teremtőm előtt… nem szeretnék mosdatlanul letérdelni előtte.

Lenin, mielőtt meghalt volna, bevallotta a takarítónőjének:

–          Olyan dolgot tettünk, amit sajnos még tizenkét Assisi Ferenc sem tudna jóvátenni! Imádkozom, hogy bocsásson meg nekem Isten.

Ha ők hittek a keresztelésben…

Talán tényleg szükség van rá?!


Forgó Laci


Ez is kedvelheted:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.