Kapcsolatok

Sokféle kapcsolat létezik, és mindegyik hasznos és fontos szerepet tölt be életünkben. Vannak családi, baráti és munkakapcsolatok, csak hogy a legfontosabbakat említsük. Kevésbé elterjedt változata, mikor az az ember, aki a legjobban ismer minket nemcsak családunk tagja, de egyben a legjobb barátunk is. Hab a tortán, ha esetleg munkakapcsolat is fűz össze bennünket.

 

Az enyém ilyen. Együtt élek valakivel, aki szinte az édes testvérem, valójában azonban az unokatesóm. A legrégebbi baráti kapcsolatom is tőle, általa származik, és büszkén állíthatom, hogy másfél éves munkaviszonyban álltunk egymással. Azért a múlt idő, mert ez egy külföldön létrejött lehetőség volt, ma pedig már újra itthoni vizeken evezünk. (eveznénk…)

Azonban, a napokban valami megváltozott… Valami történt, és mi már nem vagyunk ugyanazok. Nehéz erről beszélni, főleg, mert ő lelkileg sokkal érzékenyebb, mint én. A sztori ismerős lehet, nekem rendezett családi viszonyom van a mai napig, neki nem. Az én anyukám egy a világ legjobb anyukái közül, az övé, sajnos még csak anyukának sem mondható. Pedig együtt nevelkedtek egy gyermekvárosi intézetben. Édesanyám megerősödött, az övé összeroppant. Anyukám tudta, ha egyszer családja lesz, az lesz életében a legfontosabb dolog. Kriszti anyukája nem így vélekedik…

Szomorú sorsok, de valójában ki határozza meg, hogy milyenné váljunk? Anyukánk, a barátok, a munkahelyi kollégák, a főnök?

Kinek kell a kedvében járni, és miért? Nem takarózhatunk életünk végéig azzal, hogy nekem nem volt családom, ezért vagyok ilyen, vagy olyan. Nem! Az, hogy milyenek vagyunk egyedül a saját döntésünk! Senki, de senki nem kényszerít, mindig van lehetőségünk arra, hogy azok legyünk akik, lenni akarunk. Szerintem azok, akik ezzel takaróznak, hogy nekem ez vagy az nem adatott meg az életben, azok nem elég érettek ahhoz, hogy felnőtt embereknek hívjuk őket. Egyszerűen nem jutottak el odáig (ami a legelső lépés lenne a haladás felé) hogy rájöjjenek minden, de minden, ami az ő életükben történt csakis az ő felelősségük. Aki nem vállal felelősséget tettei iránt, az nem tekinthető felnőtt embernek. Pont ebből látszik, hogy mi a különbség a gyerek és a felnőtt között. A gyerek nem tudja, nincs tisztában tettei következményeivel, míg egy felnőttnek kötelessége (lenne) vállalnia a felelősséget saját cselekedetei után.

Amíg ez nem történik meg, nincs miről beszélnünk, szerintem.

Visszatérve unokatestvérem „anyukájára”, a fent említett ideológiák miatt, sajnos őt egyszerűen nem lehet felnőttnek nevezni. És talán emiatt lett Kriszti olyan, amilyen. Ő egy kivételes személyiség, de ugyanakkor labilis is. Félek, hogy bár ő vállalja a felelősséget tetteiért, sajnos vannak bizonyos dolgok, melyek fölött nincs hatalma. Ilyen például az alkohol és a drog. Gyakran előfordul (főleg mostanában) hogy akár a legkisebb negatív hatás is éri, rögtön ezekhez nyúl. Én mellette állok, de látom rajta és tudom, hogy az élvezeti szerek hatására, ő egy másik emberré válik, egy olyanná, akinek semmi sem számít, semmi sem fontos, képtelen a józan ítélőképességre. Természetesen eddig nem volt ilyen, bár elő-előfordult, de én nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, mivel ismer(t)em őt. Tudtam, ez csak időszakos, és amint a kiváltó ok elmúlik, ő is a régi lesz. Most azonban, már rég elmúlt az igazi ok, és ő még mindig „rajta van a témán.”

Mára ez odáig fajult, hogy tegnap este kinyilvánítottam nem tetszésem. Beszélgettünk a „dologról”, mondtam, hogy engem zavar, hogy ilyennek kell látnom őt, és közöltem vele, hogy ha 1 hónap után is tartósan ilyen lesz, mint most – nem hiszem, hogy szeretnék vele maradni, egy lakásban. Sajnos (tudhattam volna, hogy ez lesz) megbántottam őt lelkileg, és mivel úgy érzi ellene vagyok (elárultam) most a külön költözést tervezi. Nem akartam, hogy így legyen, de fogalmam sincs, hogyan kezeljem ezt a dolgot?! Szeretem őt, de azt, akivé válik, ill. amitől válik ilyenné, azt nem tudom elfogadni, egyenesen irtózom tőle.

Tudom, nekem is változnom kéne, de nem tudom, hogyan tudnám tolerálni, hogy a számomra legkedvesebb ember tönkreteszi magát. Kérem a kedves olvasókat, ha elolvasták eme cikket, és szívesen szolgálnának hasznos tanácsokkal, kérem, tegyék meg. Köszönöm.

Somlyai Mónika

Ez is kedvelheted:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.