Napszámosok

Magyarország XXI. század… napjainkban…

„A dohány régies nevén tabak, vagy tubák, a burgonyafélék családjába tartozik. Szárított leveléből készülnek a dohánytermékek. Használják még szerves növény védőszerként vagy nikotin–tartarát formájában, bizonyos gyógyszerek előállítására.”


Hajnalodik. Egészen hűvös szél süvit az utcákon. Állok a sarkon tizedmagammal, és némán hallgatunk. Miről is beszélnénk. Nem is ismerjük egymást, de ha mégis, ilyen kora reggel, a nedves szélben még a szájat kinyitni is vétek. A szemek is ragadnak, és a tegnapi nap kemény fáradalmai még az ízületekben vannak. Alig van forgalom az utcán. Mikrobuszok jönnek – mennek, szedik össze az emberek.

Hirtelen fekete Jeep kanyarodik elénk, majd utána egy öreg kimustrált VW – busz. Az utóbbi a miénk, az elsőt a „gazda” vezeti. Már veszem is elő kis napszámos könyvemet, melyet az előző nap kaptam kézhez a munkaügyi hivatalban.  A mellettem álló férfi rám néz, végigmér. „Tedd el mondja!” – részvéttel, mert érzi rajtam a friss napszámos szagot. „Az nem fog kelleni, mert itt nem ragasztanak!”

Bólintok, és a szatyromba rakom a könyvet az ebédem mellé. A gazda közben kiszáll a fekete monstrumból, és sorban állítva végigmegy előttünk. Amikor kiskatona voltam akkor éreztem így magam. Az ezredesnek nem volt ilyen komor képe, pedig attól még a tisztek is rettegtek.

Megáll előttem.

–   Ki küldte! – kérdi.

–   A Jóska! – vágom rá szemrebbenés nélkül, pedig hazudok. Nem is ismerek semmilyen Jóskát, de aki ideküldött annak a nevét nem árulhattam el. Amikor megkérdeztem: miért nem? – annyit mondott. „Nem szeret engem, mert kiosztottam!”

–   Jóska? – néz a gazda.

–   Hát a Jóska! – felelem én.

A gazda bólint, és felemeli a karomat, megnézi az izmaimat. Spartacus ezért lázadt fel egykoron Róma ellen. Már nyitni akarom a számat, és mondani egy „A-t” – mint egykor a „doktor bácsinak” a fogaim miatt, de a gazda továbblép.

A „szemle” végeztével beszállítanak bennünket a kisbuszba. A hét személyes autóban vagyunk vagy tizenketten. Nem számít, semmi sem számít, csak az, hogy megyünk, és estére a család vacsorázni fog.

A tanya a központ. Ide már több tucat ember hordtak össze. Ismét sorba állítanak. Két intéző lépked közöttünk, két „kápó”, csak a csizma és az ostor hiányzik a kezükből. Válogatnak, és mutogatnak. „Maga ide”” – mutat rám. Kiállok a sorból, és átmegyek a helyemre. Onnan már csak a pótkocsira kell felmásznom, és irány dohányföld. Vegyes társasággal zötykölődünk. Asszonyok, anyák, férfiak, nagyapák. Vagyunk itt minden korosztály. Még negyed óra, és ott vagyok a dohánysoromban.

„Téped, aztán a hónod alá!” – magyarázza meg nekem egy asszonyka. „Ha tele van a kezed, viszed a rekeszbe, az út szélére!”

Bólintok, hogy értem, és indulunk. Nehéz a dohányszedőknek. A szag, a bogarak, a ragadós levelek. Tépik az arcom, szúrnak és vágnak. És egyre jobban melegszik az idő. Szaladok, az út szélére, le a csomag, be a rekeszbe, vissza a sorba… Alig bírom. Némelyek látják, aztán besegítenek… Közben a fülembe súgják: „Szedd össze magad, a gazda az út széléről figyel, a autója tetejéről, a messzelátójával!”

És én összeszedem magam. Gyötrődve haladok… aztán messziről hallom a déli harangszót. A sor végén meg a gazdát látom.

„Igyanak! Aztán egyenek. Egykor indulunk neki!”

Ennyire futja neki. Nem is igazán törődik vele senki. Leülünk az út porába, és elővesszük a kis ebédünket. Már akinek van… akad olyan is, akinek mindössze fél liter tej az ebédje. Amikor észreveszik, adnak neki egy kis kenyeret meg szalonnát. Nem győz hálálkodni.

Gyorsan szalad az idő. Már egy óra… és a gazda jön, jönnek a kápói is…

Beállunk a sorba, és folytatódik a hajsza.

Esteledik, amikor ismét felmerek nézni a hajtásból. A családra gondolok, a gyerekeimre… nagyon várnak, éhesek lehetnek. Öt órákkor megálljt parancsolnak, ledolgoztuk a 12 órát. Majd jön a traktor, a pótkocsi, és már zötykölődünk is. A tanyára érve, a főhadiszállásra. Leugrálunk, de még ki sem fújhatjuk magunk, már sorba is állítanak bennünket. „Maga!” – mutat a mellettem állóra az egyik kápó, „Hónap ne gyűjjön!”. A férfi meginog és bólint. És a válogatás folytatódik. Aztán libasor, és a gazda elé lépünk. Egyenként számolja le az ezreseket. „Négy, meg egy fél!” – mondja… Felveszem az összeget, sietősen összehajtom, és zsebre teszem. Ez már az enyém… a gyerekeké…

A hazaút sokkal könnyebb. A kisboltnál kiszállok, és csak úgy rohanok be az üzletbe. Kenyér, egy kis szalonna, tej… két kiló farhát, öt kiló krumpli, meg egy kis tábla csokoládé. Fizetek, és hazáig szaladok.

A szúnyoghálónak dőlve várnak a gyerekeim. Mind a három.

–   Megjött apu! – kiáltják örömmel.

És valóban megjött apu. A felségem kilép az ajtón, és én átadom a csomagot.

–   Ma eszünk… – mondom. Az ajkakon mosoly a szemekben könnyek.

Este van!

Forgó László

Ez is kedvelheted:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.