Laura


Csengettek. Kedd dél körül volt. Mikor ajtót nyitottam, meglepődve láttam, hogy ott áll az ajtóban az a szomszédlány, kivel jó ideje vizslattuk, figyelgettük egymást.
Szomszédok voltunk, az új társasházunk földszintjén volt az ő lakásuk, a miénk a negyediken. Nemrég költöztek, egyszer csak ott volt az ő családjuk és mi észrevettük egymást. Mindketten gimnazisták voltunk, lányok, egyértelmű, hogy „körbeszagolgattuk” egymást. Gyönyörű lány volt! Nagy, zöld macskaszemekkel, világosbarna, hullámos haj, olyan természetes, ritka szépség.

-Szia!
-Szia! Te vagy Gyöngyvér?
-Igeeen…?!
-Gyere le hozzánk, mert valaki keres telefonon.
– ?!

Mivel akkoriban luxuscikk volt a telefon, így nem mindenki otthona rendelkezett Bell bácsi találmányával. Mi sem.
Kicsit furcsálltam, hogy pont náluk keresnek engem, de okés, lementem.

Beleszóltam a telefonba, de az süket volt.
– Nincs senki a vonalban…. Elvette tőlem a telefonkagylót, belehallgatott, majd közömbösen annyit mondott: -hát…, letették! Megvonta a vállát, rám nézett és azt kérdezte: kérsz egy kávét? Én Laura vagyok.

Így kezdődött egy életre szóló barátságunk. Soha nem kérdeztem meg, soha nem beszéltük át, hogy mi is volt ezzel a hívással. Talpraesett lány volt, lehet, hogy neki lett elege, hogy csak messziről nézzük egymást és nem szólunk egymáshoz. De az is lehet, hogy tényleg volt valami hívás és az egész a sorsakarata.

Sok közös volt bennünk, már-már ijesztően sok: egyforma a lábméretünk, ruhaméretünk is egyforma, ugyanabban a hónapban születtünk, ugyanabban a gimnáziumban érettségiztünk, ugyanúgy nem szerettük a szürke, unalmas, egyen dolgokat, ezért sokat varrtunk, csakhogy egyedi dolgaink legyenek és nem utolsó sorban mindketten kalandvágyók voltunk és jó üzleti érzékkel megáldva. Ami viszont a legfontosabb volt, az a humorérzékünk. Irtó nagyokat röhörésztünk. Nem volt hajlandó szomorú lenni és mindig talált valamit, hogy viccessé tegyünk olyan helyzeteket is, ami alapjába nem volt az. Szerettem benne az egyenességet, mert nem köntörfalazott, ha valamiről megvolt a véleménye, úgy mondta el ahogy volt, nem szépített. Ez olykor nehéz volt megélni, de mindig tudtam, hogy amit nekem mond, az úgy van. Kialakítottunk egy saját nyelvet, ami abból keletkezett, ha néha rosszul mondtunk egy szót, nyelvbotlások szüleménye volt. Édesanyám is tagja volt ennek a körnek. Volt olyan, hogy mire mentem haza, már otthon ketten egy kávé mellett dőltek a röhögésétől.

De visszahoznám azokat az időket! Össze is vesztünk nem egyszer, de vagy én mentem oda hozzá, vagy ő jött fel, hogy, na, megjött már az eszem?!. Aztán egyszer csak közöltem vele, külföldre költözöm. Emlékszem, egy kávézó teraszán ültünk és elkezdett megint poénkodni, mintha meg sem hallotta volna, aztán később csak annyit kérdezett, hogy mennyi időre? Nem tudom. Ez a barátság volt az, amikor hetek, hónapokig, évekig nem találkoztok, és ha végre találkoztok, olyan, mintha tegnap váltatok volna el és nem keletkezett közben szakadék. Időközben ő is külföldre költözött, Brusszelbe. Elölről kezdeni mindent. Ő volt az a barátnőm, aki olyan meglepő dolgokat tudott alkotni, hogy hetekig még felfogni sem tudtam, hogy is volt ez?!. New Yorkban, az első hetekben nagyon egyedül éreztem magam és panaszkodtam neki a telefonba, hogy tessék, itt a világ közepe és én szomorú vagyok. Ez volt egy szerdai napon. Mondta, tudod, mit, mindjárt visszahívlak. Egy óra múlva hívott és a világ legtermészetesebb módján közölte, hogy hétvégére ne csináljak programot, mert egy jó barátja NYC-ben lesz és KELL neki segítsek. Én. És ott volt a barát hétvégére, aki tisztességesen játszotta a szerepét, ritka könyvet kerestünk a barátnőjének, ezt is azt is akarta látni, szóval én, a törzs gyökeres nyűjorki, megmutattam neki. Hétfőn, mikor újra felhívott, megköszönte segítségem és csak a beszélgetés végén kérdezte meg, hogy most már egy kicsit jobban vagyok, igaz…

Sorszerű össze tartózásunk még abban is megmutatkozott, hogy mindketten dacolva az eszünkkel, környezetünkkel, a szívünkre hallgatva választottunk társat. Mindkettőnknek lánya született, mindketten egyedülálló szülők lettünk.

Olyan barátság volt a miénk, amelyben tisztában voltunk egymás erősségeivel, gyengéivel és távolság ide vagy oda, ha valamelyikünk telefonált, hogy szüksége van a másikra, nem volt kérdés, hogy, de miért és hogy, hanem csak az, hogy mond, hova menjek. Akinek van országos cimborája, akivel együtt indultak egy kisvárosból, akivel megéltetek mélységeket, magasságokat, az tudja, milyen értékes dologról írok.
Irdatlan sok minden elválaszthatott volna minket és valahogy mégis kiállta barátságunk még a legzordabb időket is. Sok év után úgy döntöttünk, hogy együtt építünk fel egy céget és végre egy országban leszünk, lányaink együtt nőnek fel és rendet teszünk magunk körül, megmutatjuk a világnak, mi igenis kemény csajok vagyunk.

De az álmunkat szétzúzta egy telefonhívás. Újra itt a telefon. Először az ő Édesapja telefonja szólalt meg, hogy közöljék vele, hogy gyönyörű, fiatal, egyetlen lánya örökre elaludt. Majd kora reggel az én Édesapám hívott, hogy elmondja Laura elment. Több száz kilométerre voltam tőle és nem tudtam felfogni, hogy igaz, lehetséges, amit hallok.

Csak nézem mosolygós képeit és mindről eszembe jut egy–egy történet és annyira friss minden emlék, hogy néha szinte várom, hogy megcsörren újra a telefon és kiderül, hogy újra poén volt, csak ezúttal kicsit túl merészre sikerült a vicc. Szerintem mindig is várni fogom, mert annyi tervünk volt, annyi szép dolog várt rá és látnia kell, hogy gyönyörű kislánya, akit annyira várt, okos, erős egyéniségű kishölgy lett. Pont olyan mint amilyennek ő valamikor, régen elképzelte, hogy ilyen kislánya lesz.
Sokan vagyunk, akik sok mindent szeretnénk elmondani neki, még azok is akik irigykedtek szépségére – mert sokan voltak -, sok mondat maradt befejezetlenül és mindenki szívesen bepótolná, azt amit míg lehetőség volt nem tette meg.

Meg azért is várni fogom, mert vettem egy szuper kávégépet és a legfinomabb kávécsoda mellett, irdatlan nagyot lehet beszélgetni. Pont olyat, mint régen szoktunk.


Balogh Gyöngyvér

Ez is kedvelheted:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.