Képek


Életemben többször alakult úgy, hogy dobozolni kellett és valahogy olyan egyértelmű, hogy ilyenkor mindig átnézem a dolgokat, hogy mit is tárolok én már évek óta. Nem tudom, ki hogy van vele, de ilyen szanálások alkalmával annyi fölösleges dolog előkerül, hogy csak ámulok. Ami még meglepőbb, hogy mikor ezen a nem kis munkán túl vagyok, nem lesz kisebb a doboz tartalma…

Viszont, van amit soha nem dobok ki, azok a képek.


Van aki szerint nem a képek hordozzák az emlékeket, hanem a lelkünkben, szívünkben lévő megélt élmények. Ezzel is egyet értek. Viszont, nekem sok képem van, régiek, még a dédnagyszülőimtől örökölt képek is. Mindnek története van és hosszú órákat tudok velük eltölteni. Imádok álmodozni, visszatérni oda, abba az időbe, pillanatba, mikor az a kép készült. Olyan élmény ez számomra, mint egy láncreakció: egyik kép történetéből eljutok több másikig és kész élettörténetek születnek újjá. Egy alkalommal, mikor új lakásba költöztünk, az előző tulajdonos a tároló szobában ott hagyott egy régi szekrényt, ahogy ő nevezte „kacatokkal”, azzal a megállapodással, hogy nemsokára lomtalanítás lesz, majd mi kitesszük a ház elé.

Hát, engem érdekelt, mit is rejt ez a szekrény…

Napokig csak néztem, szó szerint bűvölt, hívogatott, hogy nézzek bele. Hát, egyik szombat délelőtt eljött ennek is az ideje. A kiürített szekrényben, látszott, hogy kiválogatták, amit értékesnek véltek, mást, össze-visszadobáltak és maradt.

Régi megkopott, levelek, útikönyvek, plakátok és…rengeteg fénykép. Kicsit úgy éreztem magam az első levél elolvasása után, mint aki betolakodik valaki más életébe. De kíváncsiságom még nagyobb volt, hogy azon gondolkodjak, helyes vagy sem. Nem bukkantam titkokra, viszont a levelek tartalma egy különleges világba repített és mindhez volt kép! Kiderült, hogy a szekrény tartalmának valamikori tulajdonosa világutazó volt!

Egyrészt a régimódi írás nagyon tetszik nekem, és ahogy fogalmaztak! Hát, az valami fantasztikus! A levelek nagy része egy valakinek lettek címezve, egy barátnak. Olvasva a leveleket, feljegyzéseket, annyira könnyűnek tűnik, hogy veszem a hátizsákot és nyakamba a világot, hogy majdnem hihetetlen. Pedig igaznak véltem a képek, beszámolók alapján. Minden állomásról készült beszámoló, hol rövid, hol hosszabb, tartalmasabb. Nem igazán jöttem rá, hogy mit is keresett valójában emberünk, de az biztos, hogy nem unatkozott és színes élete volt. Valaki nagypapája, valaki édesapja. Nem tudom, hogy lehet ilyen mostoha sorsra hagyni ilyen hagyatékot. Én biztosan nem tenném. Nem csak családom képeit őrzöm, hanem idegen, patinás képeket, melyeket vásáron vettem vagy kaptam ajándékba, mert sokan nem látnak ezekben értéket. Pedig értékesek.

Elgondolkodtam, hogy majd az én képeimet ki fogja nézegetni, őrizni és milyen érzés lesz majd visszagondolni, hogy az a világ, amit mi modernek, gyorsnak véltünk, az majdani szemmel mosolyt csal, az arcokra vagy ugyanúgy visszavágynak a múltba, mint néha én. Nem tudom. De azt gondolom, hogy képeinket melyek igenis élnek, gondosan meg kell őriznünk, ápolnunk, mert része az életünknek és van olyan pillanat, amikor nagyon sokat segít látni valakinek a mosolyát, aki már nem lehet közöttünk. Azt a bizonyos pillanatot sem lehet újra átélni, amit anno lencsevégre kaptak. Színes, fehér-fekete akár megkopott papírba zárt emlékek, mindegy nekem, csak meséljenek, és soha ne feledkezzek el emlékezni.

 

Balogh Gyöngyvér

Ez is kedvelheted:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.