Nagymamám szekrénye

Az én nagymamám gyönyörű nő volt. Van egy fiatalkori képe, mely olyan hangulatú, mintha az Elfújta a szél báli jelenetéből lenne kiragadva. Gyönyörű fekete haj, csillogó szemek, és ezt az összképet egy kivágott báli ruha és egy fehér gyöngysor tett még vonzóbbá. Mint azt korábban már írtam, szeretem a képeket, a régi idők hangulatát.

Nagymamám fiatalkori képei, olyan felhőtlenek, azt sugallják, hogy fiatalság, boldogság, szerelem! Ezeket a képeket nézegetve, inkább azt hinné az ember, hogy egy rivaldafénybe vágyó nő, akitől távol áll a család és a mindennapok kihívásai. De az én nagymamám nem ilyen nő volt, ő olyan igazi nagymama volt. Szerintem ő már egész korán nagymamás lett. Az a biztos pont az életünkben, ahol mindig menedékre leltünk, ahol olyan finomakat lehetett enni. Gyerekkoromból annyi kedves emléket őrzök, ami a nagymamámhoz köt, hogy néha (igen sokszor) fáj visszagondolni, hogy ez már nincs többé.

Nagymamámnak olyan ereje volt, hogy összetartott egyes egyedül több generációt, olyan szinten, amilyenen az óta sem sikerült senkinek ezt elérni. Ha Karácsony, ha Húsvét következett, mindig előre tudtam, hogy itt az ideje a különleges finomságoknak és a szekrényben lapuló meglepetéseknek. Nagymamám szekrénye mindig vonzott, mert tudtam, hogy itt-ott rejt valami érdekeset. Legalábbis számomra érdekes volt, már-már kincses ládaként figyelgettem a szekrényt. Volt a szekrénynek egy része, mely különleges és finom édességeket rejtett. Volt egy olyan része, mely a soron következő alkalomra szánt ajándékokat bujtatta és volt egy polc ahol nagymamám piros rúzsa és az a bizonyos fehér gyöngysora volt. Na, ezekhez nem volt szabad nyúlni.

Sajnos, én nem a szófogadásom miatt lettem híres és amint lehetőség kínálkozott, feltérképeztem A szekrényt. Mindig azt hittem, hogy nagymamám nem jött erre rá. Sok év eltelt, mikor újragondoltam ezeket a történeteket és annyira szégyellem magam, hogy becsaptam a nagymamám, hogy meg akartam törni a varázst azzal, hogy megtudom előre, mit rejt a fenyőfa alatt lévő színes csomag. De soha nem tette szóvá. Csak a rúzs miatt kapott le a tíz körmömről. Egyrészt karmazsin vörös volt az egész arcom, másrészt mindig rátoltam a fedelet a drága rúzsra. De haragja csak pár percig tartott. Mindig. Mert a rúzsnak soha nem bírtam ellenállni. Mivel sok gyerek, sok unoka vette körül, ritkán volt alkalom, hogy csak mi ketten legyünk. De voltak ilyen alkalmak és én annyira imádtam ezeket!

Volt egy „Viola” nevezetű cukrászda, ide többször eljártunk, volt, hogy csatlakozott hozzánk egyik nővére is. Ők kávéztak – volt, hogy kis likőrre is futotta – én meg süti vagy fagyi mellett hallgattam nagymamám felnőtt világából a sztorikat. Ezeknek az élményeknek nincs áruk, soha senki nem lesz képes felbecsülni. Imádtam nagymamám. Mindennel hozzáfutottam, ha jó volt, ha rossz. Nem hiszem, hogy éppen arról álmodott, hogy soha véget nem érő feladatai lesznek, de mindig, minden helyzetben helyt állt, akkor is, ha nehezére esett.

Annyira tiszteltem ezért és ugyanakkor haragudtam is, hogy miért cipel annyi mindent a vállán, miért nem mond nemet?! Talán mondta, talán nem, egészen pontosan nem emlékszem, de mindegy, mert tudtam, én voltam a kedvenc unoka. Talán magát látta bennem. Talán abban bízott, hogy mindazt, amit ő nem valósított meg, megfogom majd én, hiszen olyan lendület volt bennem, mint egy körhintában. Bizonyos értelemben, elértem azt, amire ő vágyott, például utaztam, élményeket gyűjtöttem. De sok téren messze lemaradtam a nagymamámtól. Nem tudok olyan finomakat főzni, nincs akkora erőm, hogy több, egymástól oly nagyon különböző világot összetartsak és nincs akkora alázat bennem az önzetlen szeretet és az élet iránt.

Az egyik legélőbb emlékem a ballagásomhoz köthető, mikor nagymamám szekrénye már nem a pöttyös harisnyanadrágot rejtette, hanem egy borítékot, a tengerparti nyaralásom árát. Ugye, mondtam, hogy kincsesláda volt számomra az a szekrény?

Ma már felnőtt vagyok és én is folytatom a szekrényhagyományt, én is itt rejtek el kincseket, melyeket az én kislányom is ugyan úgy próbál megtalálni…

Van a kislányomnak egy varázspálcája – több is – talán, ha megkérem kölcsön ad egyet és akkor kipróbálhatom, vajon működne egy olyan varázslat, hogy telerakjam nagymamám szekrényét kincsekkel, melyeket csak neki szánok? Vajon sikerülne a varázslat, hogy újból ott legyek, abban a pillanatban, mikor megtalálja ezeket és lássam nevető szemeit?

Talán egyszer kipróbálom. Nem tudok ellenállni a kincseknek. Hátha működik a varázspálca és én nem szeretném elszalasztani a lehetőséget, hogy kincsre leljek. Olyanokra, mint régen nagymamám és szekrénye idejében.

Balogh Gyöngyvér

Ez is kedvelheted:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.