Az utca ahol laktunk

Ha gyerekkoromra gondolok, mindig a gondtalanság, vidámság, nyár, vízpart, korcsolya és gyerekváros jut eszembe. Meg az utca ahol laktunk. A barátaim. Az első barátnőm. Sok és igen különböző egyéniségű barátom. A szó jó értelmében bandáztunk. Hatalmas utcánkat egy még hatalmasabb park osztotta ketté és körülötte igen sokan laktunk és tényleg igaz volt, hogy az ellentétek vonzzák egymást, mert két egyforma gyerek nem igen volt. Csapatunkra az osztálybeli különbség, úgy, mint más és más érdeklődési kör, igencsak jellemző volt.


Szerintem egyikünk sem haragszik meg, ha kimerem mondani, hogy igazi csibészek voltunk. Más világ, más értékrenddel, tele szabadság érzéssel és akkora önérzettel, hogy talán csak a parkunk volt képes ezt befogadni. Az érdekesség az, hogy évek múlva kiderült, hogy az utca ahol laktunk, nem csak bandázó csibészeket tudhatott a lakóinak, hanem tehetséges, talpraesett lelkeket, akiknek sikerült megőrizni valami értékeset abból a régi időből: önmagukat. Első barátnőm egy pékség udvarán lakott és évekig a pékség raktára jelentette számunkra a titokzatos, muszáj-felfedezni-helyet és mindenféle tiltás ellenére, mindig belógtunk oda. A lisztes zsákok között bújócskáztunk, kergetőztünk és üldöztük egymást, szenzációs akadálypálya volt! (Szülőként, most visszagondolva, mekkora veszélyt is jelentettek azok a hatalmas zsákok, kiráz a hideg…) Gyerekkori plátói szerelmemtől itt kaptam az első csókot, itt fogadtuk meg, hogy színészek leszünk, és majd összeházasodunk, a lisztes zsákok tetején árulta el ovis társam, hogy nem lesz focista, ahogy édesapja szeretné, hanem pap és itt gyűjtött erőt, hogy ezt otthon elmondja. A pékségből mindig kaptunk, forró, ropogós kenyeret, amit zsákmányként kivittünk a parkba, néha került zsír, zöldség és szegény szüleink hiába óvtak, hogy forrón ne együk, mert sírás lesz a vége… ki hallotta már azt? Messze voltunk, a szavak már nem értek el hozzánk.

Az utca ahol laktunk, ma is tele van szép, régi polgári házakkal és néhányan még ott laknak a régi időkből. Barátaim, barátnőim, volt osztálytársak, csapattársak. Sokszor irigylem őket, mert igaz, hogy megszűnt a cukrászda, ahol napi vendégek voltunk, öreg cipész bácsi boltja sincs már meg, sőt a borbély üzlet is megszűnt, ahol anno összeszorított fogakkal váltam meg derékig érő hajamtól, de mégiscsak részesei egy élmény gazdag világnak. Szerintem bármelyikünk gond nélkül tud minden házról, lakásról történeteket mesélni. Ezek olyan színterek, melyek meghatározták az életünk és jómagam nevében szólva, mai napig fontos és jó visszaemlékezni, főleg, ha régi barátokkal összeülve, elkezdődik, az „…és arra emlékszel…” sztorizás.

Plátói szerelmem színész lett. Jó színész. Belőlem nem lett színész. Viszont hálás közönség vagyok és egy jó színésznek erre nagy szüksége van… Nem házasodtunk össze, sőt úgy elsodort minket hosszú évekre a sors, hogy csak csodának köszönhető, hogy újra tudunk egymásról. Legjobb barátnőm és anno az orrom alá örökösen borsót törő barátom, ma egy párt alkotnak, saját vállalkozásuk van és kitartottak az utca mellett, ahol régen felnőttünk. Most ők őrzik tengernyi emlékeit és segítenek minket is emlékezni, ha netán elfelejtenénk, hogy egykoron mit jelentett számunkra az utca ahol felnőttünk, ahol éltünk…

Balogh Gyöngyvér

Ez is kedvelheted:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.