Chaplin bőröndje

A lelki egészség témájával többnyire populárisan foglalkozó magazinok, website-ok rendre hírt adnak valami újszerű, „most felfedezett” pszichés zavarról, ami alkalmas arra, hogy egy témát új keretbe helyezve, betegségként értelmezve, le lehessen porolni. Nem tisztem megítélni, hogy diagnosztikus szempontból helytálló-e mondjuk „fatorexia” nevű betegségről beszélni – erről bővebben itt, az azonban elgondolkodtató, hogy milyen igényre válaszol ez a sok új betegség-doboz, zavar, rendellenesség illetve azok gyakori használata.

A tudomány oldalról világos is, hisz minél több a jól körülírható kategória, annál nagyobb eséllyel lehet megtalálni az egyes tünetekben, személyekben lévő közöset, hasonlót. Ha anorexiáról, depresszióról, borderline zavarról beszélünk mondjuk, akkor készen van a „doboz” és lehet a személyt illeszteni – belefér? A nemevés, hánytatás, levertség, indulati kontroll problémák alkalmassá teszik-e a személyt, hogy megkapja a dobozt vagy tovább kell keresni a neki megfelelőt? A szándék nyilvánvalóan a gyógyításé, a segítésé, de ezzel együtt soha nem szabad elfelejtenünk, hogy minden, ami egy kategóriába helyez minket, az felerősíti a másokhoz való hasonlóságot és elkeni a tőlük való különbözőséget.

Talán mindenki ismeri a híres burleszk geget, amit Chaplin-bőröndjeként szokás emlegetni. Az a fekete-fehér képsor, mikor a kisember nagy sietősen pakolászik a hatalmas bőröndjébe, és beleszór sok sok ruhát. Tömi, tömi a bőröndöt, bekerül az ing a nadrág, a zakó, alsóneműk sokasága, cipők, és minden egyéb fontos dolog. Majd lecsukja, és látja, hogy a dugig tömött bőröndből kilóg ez és az. Itt egy nadrágszár, ott egy hózentróger, cipőfűzők, nyakkendők vége. És mit tesz az emberünk? Fog egy ollót – és levágja, ami kívül maradt.
A diagnosztizálás is így működik valahogy. Amit nem tud kezelni a rendszer, azt levágja. Csak az számít, amitől kezelhetővé válik a doboz, arra koncentrál, ami benne van, mert ami nem illeszkedik, az zavaró- ne is vegyünk róla tudomást. Lényeg a rend, a bőrönd, bármi is legyen az ára.

Hiszen mit ad a bőrönd biztonsága? A pszichológia „betegségelőny”-ként beszél arról, ha valaki egy adott diagnózissal nyer valamit az élettől. Itt van pl. az önfelmentés – én nem tehetek róla, beteg vagyok. A napokban a korábban idézett fatorexiával kapcsolatban azt kérdezte sport témákban erősen érintett ismerősöm, hogy vajon egy ilyen diagnózis után mi történik a személlyel ? Mozog, lefogy – vagy marad kövéren?

Fontos kérdés ez, hiszen megfeleltethető minden másnak is. A tapasztalat az, hogy egy ilyen diagnózis többnyire beletörődést, passzivitást hoz – „mindegy, hisz a pánikzavarom/depresszióm/neurózisom van/nárcisztikus vagyok” és bezár a bőröndbe, ami ugyan biztonságos és megvéd, de lássuk be, meglehetősen szűk és korlátoz is.
A bőrönd biztonságáért könnyen nagy árat fizetünk az életünk más területein is, mert egy idő után a működésünk, személyiségünk attribútumává, legfőbb jellegzetességé válhat és ezen keresztül mérjük – és mérettetjük meg magunkat. Újra és újra belebotlunk, elhisszük mindazt, ami a bőröndökről általában írva vagyon, belekapaszkodunk, érveket találunk, rajta keresztül megmagyarázzuk mit miért nem teszünk – mert nem tehetünk, a bőrönd úgysem engedi. Hogy miért nem fogyunk, váltunk munkát, mozgunk, hagyjuk el a rossz kapcsolatunkat, kezdünk valami újba. Hiszen velünk valami nem OK, mi betegek vagyunk, úgysem sikerülne. Ha mindezt szentesítheti az orvos, a pszichiáter, az önsegítő könyv, akkor nagyon kevés az esélyünk arra, hogy lássuk, a bőröndbe kerüléssel mely dolgainkat, tulajdonságainkat, működésünket „vágtuk le”, felejtettük el.

Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy félre veletek gonosz rendszerek, és folytassunk szabadságharcot a bőröndök zsarnoksága ellen. Az önismerethez az is hozzátartozik, hogy látjuk, a működésünkben milyen dinamikák, nehézségek, kockázatok vannak. Azt viszont fontosnak tartom, hogy lássuk, lelki működésünkben (is) folyamatos mozgásban, változásban vagyunk, ami ma érvényes ránk, az lehet, holnap már kevéssé lesz az. És igen, persze van a bőrönd, de ne zárjuk magunkra – és főleg lássuk, hogy azok, amiket le akarnak/akarunk nyiszatolni, azok is mi vagyunk. Néha azok vagyunk inkább.

Végül ez:
Kliens: Nehezek ezek a depressziós reggelek.
Terapeuta: Úgy tűnik, szomorúan ébredt ma.
Kliens: Igen, szomorú vagyok.

Nem mindegy, hogy a bőröndről beszélek vagy magamról.

forrás: noatukorben.blogspot.com

Ez is kedvelheted:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.