A szerelem, mint hamis tükör

Életem során nem sokszor voltam szerelmes, de akkor Mindent vagy semmit! alapon játszottam. Minden alkalommal azt éreztem, hogy megtaláltam a nagy Ő-t,  tudom, hogy mit várok az élettől és azt is, hogy kivel szeretném azt várni. Rendszerint az első vacsora után már tervezgetem a közös családi életet, találgatom a születendő gyermekünk kinézetét és keresztnevet keresek az adott vezetéknévhez. Ilyenkor minden szép, sőt, tökéletes. Az aktuális szerelmem tárgya mindig jó fej, segítőkész, érzékeny, érzéki, és minden egyes alkalommal azt érzem , hogy ez most MÁS. Látom a Pasi csodálatosságát, a tündöklését, a férfias jelenlétét.

De ami könnyen jön, az könnyen megy – szokták mondani. Eltelik az a pár vicces, kellemes hó vagy év a Kedvessel, és én egyre nagyobb szeletet látok belőle, a tulajdonságaiból, a jelleméből. Egyre jobban világossá válik a helyzet, hogy ez sem más, illetve ez is más. Más, mint én.

A legnehezebb talán mindig az, ami ezután jön. A kiábrándultság, az üresség, a méltatlankodó csalódás. Miként tűnhet valaki ennyire hozzám illőnek, ha aztán egyszer csak jéghideg fintorral az arcomon idegennek érzem őt, nagyon idegennek.

Jó néhány vakvágányra terelődött, hamis tükrön át látott vonzalom – kaland után azon filózok, hogy a szerelem az csupán lelkünk menekülése-e a való világból… Lehetséges , hogy a szürke , fájdalmas hétköznapokból való elvágyódásunk utat keres, majd ideiglenesen testet ölt egy hamis, nem létező , rózsaszín, lebegő dimenzióban, ahol mindenki halhatatlan és legyőzhetetlen ?

Petra

 

 

foto:deviantart.com

Ez is kedvelheted:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.