Ezek a mai fiatalok…

Tudom , ezek után minimum két csoport körében nem leszek népszerű. Egyaránt ferde szemmel nézhetnek rám a dohányosok csoportjának, illetve az ifjú kamaszok csoportjának tagjai.De vállalom, mert azt vallom, hogy mindenki szabadsága addig tart, amíg nem sérti a másikét.

Az eset tegnap történt meg velem a kisvárosom egyik utcájának buszvárójában.  Ugyan az időjárás kedvezőre fordult a hőmérséklet tekintetében, ám az enyhülés olvadással járt, sőt mi több odafentről sem nagypelyhekben hulló hó esett, hanem csak az áztató havas eső. Kislányommal sürgős léptekkel vettük az irányt a buszváróba, noha még több, mint tíz perc volt hátra a busz érkezéséig, de az eső miatt mihamarabb tetőt akartunk tudni a fejünk fölött.  A buszváró hosszú padjain hátizsákok, bevásárlószatyrok, laptoptáskák pihentek, számukra nem probléma a hideg ülőke. A tulajdonosaik pedig fegyelmezetten várták a buszokat, ki-ki a sajátját.

Unatkozó kisiskolások, megfáradt nyugdíjasok, és hangosan vihogó kamaszok. Végignéztem az emberek arcán, testtartásán és figyeltem a várakozási szokásaikat.  Legtöbbjük a forgalmat nézte, talán titkon azt remélve, hogy egy ismerős gépjárművét megpillantva, leintheti azt, és megszabadul a hidegben, esőben történő várakozástól.

Nem úgy a kamasztársaság. Hárman ültek egy csomóban. ( De szép emlék, mikor még nekem sem volt hideg a pad, még ha mínusz 3 fokot is mutatott odakint a hőmérő. A jó társaság sok mindent megold, feledtet, megmásít. ) Eleinte apró mosollyal az arcomon néztem a fiatalság ismérveit, éppúgy öltözködésügyileg, mint a gesztusok terén.

És egyszer csak mindhárom fiatal előkapta a cigarettásdobozt és egyetlen öngyújtójukon osztozva pöfékelni kezdtek.  Megmondom őszintén, elég visszás  hatást keltett a tiniknek dukáló öltözékben lévő ifjak kezében a bűzrúd. De a látvány megítélésén túl, – ami ugye erősen szubjektív – részese lehettem a kifújt dohányfüst belégzésének. De nem csak én, hanem az óvodás kislányom is.  A kamaszok szét sem néztek, meg sem bizonyosodtak arról, hogy a kevesebb, mint egy méteres távolságra ülve – állva várakozó utastársaikat zavarja-e eme szokásuk.

Mázlista voltam, hiszen a széljárás hol felém, hol az ellenkező irányba sodorta a dohányfüstöt. A mellettem álló idős hölgy jelzésértékkel köhintett néha, de ez kevésnek bizonyult. Érthető módon.

Azon tűnődtem, hogy vajon felvilágosítsam-e őket arról, hogy félig zárt térben, nyilvános helyen, ahol sok ember kényszerül meghúzódni pár négyzetméteren, ott nem illik dohányozni.  Nem tettem. Tovább figyeltem a kamaszok életét.  Én sosem dohányoztam, talán ez az oka, hogy kritikusabban veszem, ha mellettem rágyújtanak. A fiatal lányok alig-alig szívtak a cigarettájukba, inkább csak tartották maguk mellett, és beszélgettek, nevetgéltek, sztorizgattak. A cigaretta pedig csak füstölgött. Leginkább a használója mellett álló arcához. Hol balra, hol jobbra.

Az ifjak éles látásáról ad tanúbizonyságot, hogy már messziről kiszúrták  a busz közeledtét.  És akkor „elegáns” módon  – talán ahogyan otthon tanulták – kipöccintették a csikket a járdára.  Szegény, elhagyatott cigarettavég pedig csak füstölgött tovább egymagában. Egykori gazdája ügyet sem vetve boldogságának hajdani okozójára, az idős hölgyeket maga elé  engedve felszállt a buszra.

1-1

 

Ez is kedvelheted:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.