Forró csoki, mert megérdemlem…

  Szerda délben szokás szerint kapkodva igyekeztem a munkából a bölcsibe. 3 táskával a kezemben, 1 kiürült termosszal, ami persze sehova sem fért be , egy bőségesen megpakolt ételhordóval próbáltam kijutni a jégpályává alakult ösvényen. Egyik kolléganőm az ablakból kiabált, hogy a vonalas telefonon keres az én drága párom. Kiderült, hogy elsőszülött gyemekünk lázasan fekszik az oviban és érte kellene menni. Közben persze számon kérte rajtam, hogy  miért nem hívtam vissza? Láthattam, hogy már 10-szer keresett… Próbáltam higgadt maradni, és nem kezdtem el magyarázni, hogy 1. bármennyire is szeretem a telefonomat, munka közben némára állítom, 2. nincs időm percenként figyelni, vajon üzent-e nekem valaki.3. Igen, elfelejtettem üzemmódot váltani. Viszonylag nyugodtan reagáltam a kérdéseire, amikből persze az derült ki számomra, hogy nagyon aggódik és hát hiába az együtt töltött közös évek, nem akar hozzá szokni, hogy én bizony telefonügyileg néha elérhetetlen vagyok.

A fentebb említett állapotban összeszedtem öcsikét és robogtam a lányaimért. Az oviban elmondták, már csak 30-an vannak a 90-es gyereklétszámból, és persze azt is, hogy ez nem 2 napos betegség, készüljek a legrosszabra. Mióta megvannak a gyerekek, számos nyavaját túléltünk, úgyhogy gondoltam nem is baj, hogy így alakult, legalább a 3 hete jelenlévő náthámat is sikerül végre kikúrálni. Aztán persze hugika is belázasodott és úgy tűnt, keményebb menet elé nézek, mint gondoltam. Mert olyan még nem nagyon volt, hogy ők egyszerre nyomják az ágyat. Egyesével minden megy, még a kettes beteséggel sincs bajom, de amikor a kisfiam is beállt a sorba 10 óra múlva, én bizony komolyan megfontoltam, hogy előveszem a telefonomat, a számítógépemet, hogy segítséget kérjek nagycsaládos ismerőseimtől: vajon, hogyan lehet azt kivitelezni, hogy nőjön még egy kezem, lábam erre a pár napra. Mert mindenki engem akart. És meseolvasás közben most egyszerre kellett simogatni a fejeket. És mivel egyszerre szöktek magasra a lázak-mint egy megkomponált zenemű-, egyszerre kellett volna tutujgatni, ölelgetni, hűteni, itatni és megnyugtatni. De a kedvencem az éjszaka volt :amikor fölébredtek három különböző szobában,egy időben és csakis kizárólag anyu kellett  nekik.  Mit mondjak, borzalmas négy nap van mögöttünk. Nem is tudom, hogy csináltam, mert elég homályosak a rövid távú emlékeim a sorozatos nem alvás miatt, úgyhogy kedves nagycsaládosok, ti sem kérjetek tanácsot tőlem, ha esetleg megfordult a fejetekben!

Ma már majdnem minden gyermek rendben van. Ezt bizonyítja, hogy már nincsenek öszecsukható ágyak a nappaliban, minden órára jutott két veszekedés, és hogy ma ebéd után mindenki egy időben ment aludni. Én meg elégedetten, magamat vállon veregetve,  készülök a holnapi munkanapra és közben kortyolgatom a napok óta áhított, jól megérdemelt forró csokit…két orrfújás között…

 

Körtvélyessyné Rácz-Balog Renáta

 

Ez is kedvelheted:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.