Instant önismeret

Régóta érlelődik bennem ez a bejegyzés, de talán mostanra összeállt. Az önismeret fontossága mára már pszichológiai közhelynek számít. Ezerszámra találni olyan könyveket, cikkeket, amelyek akár szakszerűen, akár könnyedebben, de foglalkoznak a belső történéseink értelmezésével.
Mivel különbözőek vagyunk, a fókusz és a mélység iránti igényünk is különböző. Így találhat utat magának az is, aki a kezdeti rácsodálkozás fázisában keresi a maga válaszait, és mélyülhet az, aki hosszú ideje ezen a szemüvegen keresztül néz magára.

Ami igazán fontos, hogy ki mit kezd ezzel. Az önismeret célja ugyanis egy jobb, boldogabb nekünk valóbb élet megteremtése.

Nem véletlen tehát, hogy az önismeret iránti igény gyakran valami krízisből születik. Egy válás, veszteség hatására feltesszük magunknak a kérdést: Miért? Miért pont én, miért pont most, miért pont így, stb… Ebből jön létre a „felismerés”. Mi jellemzi ezt a szakaszt?

A felismerés szakaszában tehát…

…keressük az okokat, hátha megértjük a történetet, az életünket, magunkat. Olvasunk, összefüggéseket bogozunk – értelmezzük, gondolkodunk rajta. Fejben. Ha van egy kis szerencsénk, vannak hozzá társak – barátok segítők, akikkel ezeket a belső monológokat külsővé tehetjük. Vagy továbbvisszük közösen.

Vagy körbeforgunk. Közösen.

Ennek a szakasznak ugyanis az a nagy csapdája, hogy az önismeret élményét adva, rögzít bennünket abban, amitől szabadulnánk. Mondjuk így…

Kapcsolati kudarcunk után, a megértést hajszolva, keressük azt az okos embert, aki már erről írt egy könyvet. Vagy kettőt. Elolvassuk, ráismerünk, hogy igen, valami ilyesmi lehet nálunk is. Beszélünk erről, megerősítést keresve a környezetünkben. Megerősítenek.

Ennek olyan hatása van, mikor a sípoló kuktából kiengednek egy kis gőzt. Forró még, de legalább nem sípol. A szenvedésnyomással is így vagyunk – ha már nem olyan nagy bennünk, akkor kevéssé fogunk változtatni bármin is. Paradox tudom, de azzal, hogy értelmezgetjük, pörgetjük, esélyt adunk annak, hogy intellektualizálódjék – és változatlanul maradjon. Kipörög az energiája – fejben.

A másik veszély ebben az, hogy megadja számunkra annak az illúzióját, hogy amit csinálunk az maga az önismeret. Hogy nyugodtan hátradőlve azt mondjuk, hiszen mi dolgozunk a problémánkon… A helyzet az, hogy ez önmagában még nem önismeret, csak annak az első lépése. Nem venném el senkitől ezt a jó érzést, csak azt szeretném, ha látszódna: innen még van tennivaló, de lehetőség is bőven.

A megélés szakasza például…

Veszteségünk, krízisünk érzéseinek megélése nélkül ott ragad minden a fejünkben. Aki egy krízisből túl gyorsan akar kijutni, mondjuk a megértés lendületével, akkor az kispórolja, negligálja magát az élményt, és a vele felkavarodó érzést. Az pedig ott van ám, csak takarva, intellektualizált monológok mögé bújva szomorúan, sápadtan. És valamikor elő kell jönnie – fényre, napvilágra, mert szerves része a történetnek, és ő az, aki kézen fog és visz bennünket tovább. Nem körbe-körbe, hanem tovább.

Nyilván, fájdalmas út ez, és nyilván rövidtávon könnyebb okosakat olvasva hümmögni, hogy tényleg – tényleg. Hosszú távon viszont nincs más lehetőség, mint közelebbi kapcsolatba kerülni azokkal az érzésekkel, amik bennünk vannak.

Hogy hogyan? Egy kis csönddel mondjuk.

Ideje van a gondolatoknak – és ideje van a gondolatok kiürítésének. Mert gyakran a gondolataink akkora zajt csapnak, olyan nagyon hangosak és figyelemfelkeltőek, hogy nem tudunk figyelni az érzéseinkre. Egy szinten biztos meg fogunk lepődni tőlük – egy másik szinten meg nem. Annyira nyilvánvaló lesz, ha összeáll a kép.

Hogyan még? Az álmainkkal.

Sokszor az álom legfőbb célja, hogy kiszabadítsa, kisegítse az érzést, amire szükségünk van nappal. Tekintsetek tehát rá kíváncsisággal. Az álom, olyan film, amit ti hoztok létre – a saját életetek jobbítása érdekében.

És hogyan még? Élményszerzéssel.

Hogy ennek útja mi – egy önismereti csoport, egy ejtőernyős ugrás, egy úszás úgy, hogy nem ér le a lábunk, mindegy is. Meg kell adnunk magunknak azt a lehetőséget, hogy él-ményt szerezve összekapcsolódhassanak bennünk a korábbi tapasztalataink. Hogy az egyik, mint egy mágnes, elővonzza a másikat.

És igen lehet, hogy egy önismereti csoportban egy vadidegen vállán siratjuk el a veszteségünket, és hogy egy ejtőernyős ugrással éljük meg a saját szabadságunkat, vagy a vízben meglepő módon megtapasztaljuk a saját magzati létünk biztonságát. Mi ez a kockázat ahhoz képest, amit nyerünk vele?

A lényeg tehát, hogy kilépünk a fejünkből, és elengedjük a mások által felhalmozódott okosság, tapasztalat, szintetizálásának kényszerét – és megszerezzük a magunkét.

Kizárólag más mondataiba, más bölcsességébe, más tapasztalatába beleragadni, ismételni, és sajátunkénak tekinteni – ez az instant önismeret.

Felkerekedni, tenni, élményt szerezni, megélni hogy minden egész – ez az önismeret.

forrás: noatukorben.blogspot.com

Ez is kedvelheted:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.