A szeretet határtalan

Nem vagyok elvakult állatrajongó, nem alszom kutyával, sem macskával, de két négylábú másodrendű gazdája vagyok. Az elsőrendű a lányom, aki nyáron tíz napot távol töltött az otthonától,  nem kis zavart okozva ezzel a kutyusoknál. A hazaérkezése előtt a kutyák már nagyon “elanyátlanodtak”, követtek a kertben mindenhova és várták, hogy mikor dobom a játékot, mikor hozhatják vissza a labdát, vagy futhatnak velem körbe-körbe. Ezek a dolgok, mondanom sem kell, hogy elmaradtak a gyermekmentes héten. 

Egy késő délután, mikor már a nap sem tűzött olyan erősen, a teraszon üldögéltünk várakozva. A két kutya meg én. Egyszer csak Szilvike (az “idős hölgy” kutyánk) mellém ült és szemeivel kérlelt, hogy legalább csak egy kicsit simogassam meg, ha már a lányom, az ő gazdija nincs itthon. Szemeiben láttam, hogy ennek fele se tréfa, tényleg jelét kell adnom a szeretetnek.

Pár percig simogattam, de minthogy nem bevett szokásom ez, így hamar tova akartam állni a helyzetből. Szó szerint. Felálltam, közöltem, hogy most már megyek. Ezután olyan következett, amit nem hittem volna, ha nem velem történik meg. A kutyus átölelte a jobb lábamat a két mellső lábával, és közben a bánatos kutyaszemeivel lesett fel rám. Elképesztő erővel marasztalt. A meglepődéstől szólni se tudtam, a helyzet több volt, mint megható. Nem bántani akart, csak ölelte a lábam, hátha maradok.

Lassan lefejtettem tappancsait a térdemről, bejöttem a házba és végig azon gondolkodtam, noha hajlamosak vagyunk izolálódásunk közepette elfelejteni , de a szeretetnek valóban nincs határa. Bárhol, bárki, bármikor emlékeztethet arra, hogy fontos vagy, ha engeded.

 

Szilvike
Ő Szilvike, az “idős hölgy”

 

Ez is kedvelheted:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.