Volt is, lesz is… István,a király előadáson jártam

Tegnap este megnéztem a Szegedi Szabadtéri Színházban az István, a királyt, Alföldi Róbert rendezésében. Ez a második előadás volt, indulás előtt szándékosan nem olvastam el, hogy előző nap milyen kritikát kapott. A mai világban elkél a három lépés távolság.

A rockopera szereposztása kiváló volt, számomra fájó pont az előadás során, hogy Alföldi Róbertet nem láttam a színpadon, de ne rohanjunk ennyire előre.

Indulás előtt pár órával úgy döntöttünk, hogy magunkkal visszük 7 éves kislányunkat is. Kicsit féltettem őt, féltem, hogy nem fogja érteni, nem akar majd ennyi időt egy helyben ülni, esetleg majd megijed az erőszaktól. Tévedtem. Imádta az egészet. Távcsővel a kezében, mosollyal az arcán fedezte fel Udvaros Dorottyát, Stohl Andrást, Nagy Ferót a színpadon. Az előadás végén megbabonázva tapsolt percekig.

A koreográfia remek volt, minden mozdulat jelzésértékkel bírt és most a kulcsmondatok is erősebbet ütöttek, mint mikor utoljára láttam, vagy hallottam.

Politikát kizárva szeretnék véleményt nyilvánítani. Talán túlzás lenne minden fejezetben meglátni a jelen kor történéseit, napjaink úgymond jeles személyiségeit, nekem mégis óhatatlanul összekapcsolódtak a dolgok. Akkor és most. A dalszöveg kiválóan megállja a helyét a mai világban, a téma kissé továbbgondolva tökéletesen leképezi az uralkodó hatalom lényegét – általában.

Udvaros Dorottya erőteljes, céltudatos anya képében jelenik meg. Zárójelben megjegyzem, gyönyörű nő. Sokáig visszahangzott a fülemben egyik énekének részlete:

“mást itt e nép meg nem ért, csak túlerőt.
Nem fogja fel a múltat, s nem sejti még az eljövőt.
Szánalmas kis lény az ember önnön sorsán túl nem lát,
Könnyen megtéveszti néhány jól irányzott hazugság.
Egymás ellen acsarkodva nem egy nemzet itt a nép”

Elgondolkodtató volt az érdekből elkövetett házasság, a lázadó, véleményében eltérő Koppány és csapatának leverése. A színpadon  gépfegyveres kommandósok ügyelték az élet folyását az egyház oldalán. A hatalmas, vörösen világító keresztekkel sorfalat álló és így rendet parancsoló fekete ruhás emberek is igen erőteljes hatást értek el,  a katonákról nem is beszélve. Ezek a szavak jutottak eszembe: hatalom, erő, erőszak.

A három haszonleső úr piros, fehér és zöld ingben fakadt dalra, gyarló az ember énekük örök igazságot repített a levegőbe.

Muszáj megemlítenem Novák Péter alakítását, mert Torda szerepét nagyon jól adta, számomra modernizálta a régi darabot. Sámánként gitározott, énekelt, mint egy valódi rocksztár, gondolhatnánk, hogy a színpadon transzba esés közben füves cigit szívott, de biztosan nem, viszont csodásan néptáncolt is, ha kell. Imádtam.

IMG_20130818_223716

Eleinte Stohl András színpadra kerülésének hírére felszisszentem kicsinykét, de azon kívül, hogy néha nehezen ment az éneklés, más rosszat nem tudok mondani rá. Nagy tapsot kapott. Csakúgy, mint Feke Pál. Számomra szeretni való István volt. Kicsit tépelődő, akiben keményen él az apjától hozott öröksége. Emberi. Hangos ováció fogadta a két regöst, Nagy Ferót és Varga Miklóst, amikor Trabanton begurultak a színpadra. Rendszámuk: IK-1983.

A nézőtéren nem messzire ült tőlem Bodrogi Gyula, pár sorral előrébb pedig Szörényi Levente és Bródy János. Elképesztő élményt jelentett a tudat, hogy ennyi nagyszerű emberrel voltam egy időben, egy helyen. A szünetben a dalaikat idéztem fel, és csodálattal töltött el, hogy nótájuk által mennyi embert késztettek gondolkodásra, táncra vagy sírásra az életük folyamán. Most ott ülnek előttem, és azt nézik, amit én.

Az előadás alatt azon gondolkodtam, hogy vajon kinek volt igaza. Nyilván hülyeségnek hangzik ez most első olvasásra, de tényleg, mi lett volna, ha… és mi a helyes?

Lehet pofon nélkül vezérnek lenni? Lehetséges vezetni egy országot, nemzetet anélkül, hogy átesne bárki is a túlsó ló túlsó oldalára? Tud egy állam/ember valóban független lenni? Egyáltalán meg lehet teremteni az egységet erőszak nélkül?

A nézőtérről lebotorkálva gyors közvélemény-kutatást végeztem, de a válaszokkal válasz nélkül maradtam. Hazafelé úton, feloldva a dilemmát, eszembe jutott az egyik régóta kedvelt álláspont:

Egyetértünk abban, hogy nem értünk egyet, azaz gondolhatod másként, nem foglak lekaszabolni érte. A lényeg, hogy soha ne legyen elkésett a békevágy.

Kétszer borzongtam bele a darabba. Egyszer, mikor Réka kikéri Istvántól Koppány testét, hogy eltemethesse, István hajlana rá, ám Sarolt mereven elzárkózik tőle, a második, amikor a darab végén a rácsos korona díszlet bezárult, és a rácsnak csapódtak a rendszerből kitörni szándékozó emberek, majd ezek után felcsendült a Himnusz. Mindannyian felálltunk a nézőtéren, a hideg is kirázott, akkora hatással volt rám. Fogtam kislányom kezét, és szóról szóra, soronként értelmeztem a magyar himnusz szövegét.

Az járt a fejemben, hogy Kölcsey olyan régen írta, és mégis, ennyi idő távlatából is összekötött bennünket. Az a jó az idősödésben, hogy már nem a kötelező vigyázzban állás jut eszembe, ha meghallom a kezdő dallamot, hanem valami egészen más.

Ezen az estén összemosódott a múlt és a jelen, eltűnt az idő. Érzések és gondolatok voltak csak. Kortalanul.

 

 

 

 

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.