Meg akar halni, néni?

Nem tudom, hogy melyik lesz az a nap, lehet, hogy a mai. Tegnap, mintha valami ilyesmit hallottam volna elalvás előtt mélyen a jobb fülemben. Könnyen lehet, hogy ez az utolsó éjszakám.  Én nem félek. Egy ideje már azt várom, hogy kézen fogjon a fekete angyal és együtt sétáljunk be a rivaldafény forrásához.  Lehet, hogy azért fekete az az angyal, hogy jól lássam őt, tudjam követni a hatalmas fényességben.

Már hetekkel ezelőtt hazamehettem volna, hiába nem voltam jó bőrben.  De akkor a lányom, az az áldott jó lélek, csak jót akart, és pénzt adott az orvosnak, hogy maradhassak. Jót akart. Hogy legyen, aki etet, aki fürdet. Mert nekem ahhoz már nincs kedvem. Én már elfáradtam és a lányom nem tud hazavinni.  Két helyen dolgozik.  A fehér köpenyes, ősz halántékú orvosnak a sírás határán méltatlankodott, amiért nem maradhatok, pedig az egész életemet végigdolgoztam és rendesen fizettem az államnak. Előre megfizettem az emberhez méltó öregkor körülményeit. Most meg itt vegetálok a valaha csillogó, zöld csempés szoba falai között, ami ma már nem csillog, és a zöld színt is legtöbb helyen a penész adja. És még a vakolat is hullik. Hallottam, ahogy az orvos ellenállt egy ideig, de aztán megértette, hogy egyedül otthon nem lesz gördülékeny az utolsó időszakom.

A nővéreket szeretem. Aranyosan küzdenek azért, hogy egyek. Az ellenállást azért ők sem szeretik. Ha parádét akartam magam körül, csak összeszorítottam a számat. Ilyenkor kedvességet álcázó agresszivitással közölték, hogy injekciót fogok kapni, meg infúziót. De én kitartottam a véleményem mellett és zárva maradt a szám. A második körben már szondával fenyegettek, meg azzal, hogy megmondanak a lányomnak, de mivel ez se használt, riogattak a halállal. Sebaj! Gondoltam, én már akár Godotra is várhatnék.

Ennek pár hete, azóta egyre erősebben próbálom az orvosok tudtára adni, hogy szabadságra vágyom. Érteniük kellene a rebellis jelekből, de állandóan az esküjüket emlegetik. Nem mennek vele sokra.  Az eskü nem segít azon, amire panaszkodnak: nincs elég ápoló, se orvos, se kötszer, se gyógyszer. Kevés az ágy, sok a beteg. Ingerülten támad a kétségbeesett rokon, aki megszállottan keresi a módját, hogy – jobb híján – a kórházban maradhasson a magatehetetlen, beteg nagymama. Fáradt a nővér, alulfizetett az orvos. És még a vakolat is hullik.

Én ilyenkor csukott szemmel fekszem. Azt hiszik, hogy fáj valamim. Nem értik, hogy csak belefáradtam az életbe. Abba, hogy nyolcvan évesen ekkora teher lettem. A családomnak, az országomnak.

Néha szoktam arról álmodni, hogy hazamegyek. A saját ágyamban fekve látom magam, és érzem az összes megszokott illatot magam körül. A bútoraim, a lepedőm, a vizem illatát. A szekrény polcán még azok a könyvek sorakoznak, amit fél évszázada a férjemmel gyűjtöttünk. Imádott olvasni, együtt is lapozgattunk a gyertyafénynél. Egy szomorú, hideg szerdán itt hagyott bennünket. Azóta magányosan élek. Ebben az álomban Bodri kutyám is az ágyam mellett fekszik. Ha lenyújtom a karom, éppen meg tudom simogatni bozontos szőrét. Istenem, de öreg már az is! Alig jár-kel, azt is csak kedvetlenül. Legalább is, amikor utoljára láttam. Ha hazamehetnék, biztos jobb kedve lenne! Álmomban naponta bejön a szobámba egy segítő asszony, aki annyira ráér, hogy már én szoktam hazaküldeni. Sokat beszélgetünk. Mindenről. Az országról, a szomszédról, az időjárásról, a régi receptekről, arról, hogy mivel szórakoztattam magam, amikor fiatal voltam. A megvalósult és megvalósulatlan álmaimról. Egy szót sem ejtünk a betegségemről. Egy szót sem. És én jó szívvel megeszem azt a kis ennivalót, amit megoszt velem. Álmomban a gyerekeim és az unokáim esténként meglátogatnak. Örülnek annak, hogy van kedvem élni, hogy embernek érzem magam. A búcsúzáskor mindig visszanéznek, hogy ha holnap hiába jönnének, legalább legyen egy utolsó emlékük. Bár nem túl jó a szemem, de az arcukon legördülő apró könnycseppet mindig észreveszem. Még álmomban is.

 

fotó:deviantart.com

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.