15. nap: fény a sötétségben

Tegnap este kaptam egy rossz hírt egy barátomról. Olyat, amilyet egyetlen anya vagy apa sem akar hallani. Miközben a felfoghatatlan tényt próbáltam helyretenni magamban, számtalan kérdés kavargott a fejemben.

Hogyan dolgozható fel, ha az embert oriási veszteség éri? Hogyan, miből merít valaki ahhoz hitet és erőt, hogy elfogadja a megváltoztathatatlant? Hogyan kel fel a nap és ébred vele az ember, ha elveszíti a legdrágább kincsét?

Úgy éreztem, mintha egy társasjáték tábláján lépkednénk, és csak nézzük, ahogy elmennenk mellőlünk a többiek. Fáj és tehetetlenek vagyunk. Nem léphetünk semmit, ha más dobja a kockát.

Egy ilyen rossz hír hallatán átértékeli az ember mindazt, ami körülveszi. Hálás vagyok a családomért, az egészségi állapotunkért, a munkámért, amit szeretek. És hálás vagyok azért is, ami nehézség az életemben, mert korántsem olyan súlyos, mint mások élete, akiket igazán kemény próbatétel elé állít a sors.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.