A mozgáskorlátozottak világa


Egy egyszerű, őszinte kis történetet írnék ide, hiszen ezzel a témával nagyon keveset foglalkoznak. Saját, rövid, de tanulságos esetet szeretnék leírni: az egyik kedves barátnőmnek van egy tízéves fia, aki mozgáskorlátozott.




Évek óta ismerjük egymást, mikor még kicsi volt a fia, segítség nélkül nem tudott szinte semmit sem megcsinálni. Nekem két egészséges lányom van, akiket imádok és mindig arra neveltem, hogy mindig, minden esetben segíteni kell a sérült gyerekeken, felnőtteken. Ezért mikor sokat voltak itt nálunk, ez nem okozott gondot, mert a lányom olyan játékokat talált ki, amit a kisfiúval ülve tudtak játszani. A barátnőmnek ez eleinte furcsa volt, mert szinte olyanokhoz jártak, akiknek a gyerekei valamilyen szinten, de mozgáskorlátozva vannak. A fiú egyáltalán nem tud menni, tehát teljes mértékben valakire rá van utalva. És bizony itt, egy kisvárosban szinte semmi sincs úgy ki alakítva, hogy egy kicsit könnyebb legyen, akár a boltba bemenni, postára, orvoshoz. Szerintem ez is eléggé elkeserítő!

Sőt, nincs olyan Óvoda, Iskola ahová tudnának járni a hasonló gyerekek. Így a barátnőmnek muszáj volt felköltözni Budapestre, ahol ezek biztosítva vannak.

A történet, ami mégis a részemről talán elgondolkoztató, az volt, mikor én vigyáztam a fiúra egy hétig. Mint minden anyuka, egy idő után hozzászoktam ahhoz, mikor már nem kell annyira figyelni a sajátjára, hiszen egy akkor 9 éves és egy 15 éves gyerekek mellett ez természetes. Tudtam, hogy a fiú milyen, de mégis amikor szólt, hogy szomjas, a vécére szeretne menni – hát furcsa volt. Amikor az anyukája itt volt akkor természetes volt, hogy rendezte. Sokat beszéltünk róla, hogy milyen rossz, mennyire nehezem bírja, mégis, míg az ember át nem éli, addig teljesen más.

És én is nagyon nehezen bírtam, fájt a hátam, szinte semmit sem tudtam megcsinálni, mert mindig az akkor 9 éves gyerek mellett kellett lennem, el kellett menni a boltba és betolni könnyen tudtam, de bizony kifelé már nem ment így. Az egész sor kiállt és úgy tudtam körbe menni, hogy kijussunk a boltból, mindenki csak nézett. Volt, aki felháborodva, mert így lassabban haladt a pénztáros. Én pedig mérgelődtem, hogy miért így van ki alakítva a bolt, hogy nem gondolnak a betegekre. Ez addig, míg nem velem, velünk történt, fel sem tűnt!

Ez talán a sok példák közül kicsinynek tűnik, de számomra nem, mert sajnos tényleg iszonyatosan nehéz egy ilyen gyerekkel akár egyszerű dolgokat is megcsinálni, hiszen még egyedül a vécére sem tud kimenni, nem tud üdítőt önteni, egyedül nem tud felöltözni. Tehát olyan, mint egy kisbaba! Csak azért nem mindegy, hogy egy kisbaba később ezeket megcsinálja, és előre tudjuk, hogy az természetes. De egy 9 éves gyereknél már sajnos nem az!

Ezekről is kellene beszélgetni, és segíteni rajtuk! Én azóta teljesen másképp látok mindent ezen a téren, eddig is segítettem ahol tudtam, és akinek tudtam, de innentől meg még jobban.

Kívánok sok erőt és kitartást mindeninek, akik hasonló helyzetben vannak!Szívesen válaszolok akár kérdésekre is!

Üdvözlettel: Szabó Mária

Ez is érdekelhet téged:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.