Anya, lehetek éhes?

Megosztás

Nem mindig vagyok kibékülve a gyerekeim evészet témában nyújtott alakításával. Legyen szó a mit eszünkről, vagy éppen a hogy eszünkről. De ma más került terítékre. A hány percenként eszünk.

Nem új a téma a családban, mondhatnám már megszokott is, de ma valahogy nem volt hozzá türelmem. Vázolva, hogy mi is az én problémám. Van egy gyerekem, akit ha leültetek az asztalhoz, akkor eszik. Annyit, amennyi jólesik, de éppen eleget. Utána teszi a dolgát. Na jó, néha evés közben is teszi a dolgát, a minap például a reggeli vízilovas vitamin az előző napi kinder-krokodil szájában maradt egészen délutánig. Ez az egyik gyerekem. És van egy másik, akinek annyi dolga van, és annyi gondolat kavarog a fejében, hogy épp csak az éhét csillapítja, és már kész is. És ez rendre így megy. Bármelyik étkezéssel benevezhetne a Hogyan csináljunk úgy, mintha jóllaknánk 1 perc alatt? versenyre.

Reggeli, 3 falat, és kész. Jóllakott. Mondom, akkor megvárjuk egymást, ülj csak itt. De neki természetesen dolga van. Következő mondom: addig visszajöhetsz még enni, ha netalántán, mégiscsak, esetleg úgy gondolod, amíg mi is eszünk. És ez még kb. 10 perc. Persze ezalatt a 10 perc alatt nem lesz éhes, 11. percben anya elpakol, asztalt töröl, mosogat, virágot az asztalra tesz, mégiscsak szép legyen. 14. perc a tetthely elhagyása után: anya keze még vizes, ezt-azt még pakolni kell, gyerek jön, hogy akkor ő most mégiscsak éhes, akkor ő most enne.

-Most pakoltam el. Kértelek, hogy addig egyél, amíg az asztalon van. A morzsát is most söpörtem föl.

-Jó, akkor kérek gyümölcsöt, az nem morzsál.

És ez egy átlagos nap étkezés utáni 15. perce.

Már megszoktam, hogy ez megy, de ma valahogy nem ment. Séma ugyanaz, akkor gyümölcs. Nem, nincs gyümölcs. Akkor tejcsi, szomjas vagyok. Nem, most tejcsi sincs. Világraszóló igazságérzete, nem kevés dühvel fűszerezve megszólalásra sarkallta a ’kevéssel is jól lakok’ gyereket:

-Akkor most nem is ehetek, és nem is ihatok? Akkor én most éhen fogok halni miattad!

Hát, anya jól megkaptad! Nevettem is, meg nem is. Imádtam is, meg nem is. Adtam volna is, meg nem is.

De ismerem már a témát, ezerszer körüljártuk. Úgy eszik, mint valami kismadár. Apránként, de egész nap csipeget. Ami, ha otthon vagyunk nem is volna akkora baj, na de ha sétálunk, akkor is ez van. Minden harmadik háztömbnél éppen éhen akar halni, úgyhogy szigorú, na jó nem, inkább következetesre vettem a dolgot, s azt mondtam: NEM.

-Jól van, akkor nem is szeretlek!

Igazából rosszabbra számítottam, valami falat-hűtőt verő toporzékolásra, de asszem ez elég könnyen ment. Megúsztam egy anya, nem szeretlekkel!

Azért kíváncsi lennék, mire gondol ilyenkor. Legalább egy percig nem szokott szeretni! Na de telt-múlt a délelőtt, én kint a konyhában az ebéddel foglalatoskodtam, míg ő egyszer bepróbálkozott, hogy akkor, tehát, éhes lenne. Ezt a próbát sikerrel vettem, de az ő kis gyomrában meg piszkosul dolgozhatott a gyomorsav, mert nem sokkal később odasomfordált a konyhába, angyali igéző tekintettel, minden anya tudja, hogy miről beszélek, olyannal, aminek nem lehet ellenállni. Akarta mondani nagyon, éhes volt nagyon, de tudta, hogy ezt elrontotta nagyon. Nem is igazán tudta elkezdi a mondókáját, de aztán mégiscsak:

-Anya, kérdezhetek valamit?

-Persze drágám.

-Lehetek éhes?

Még a dolog is megállt a kezemben, hát mit lehet erre mondani? Nesze neked következetesség, nesze neked fél 12 – mindjárt ebéd, csak egy kis olyan csomagolt müzliset kérek – és én persze adok.

Kíváncsi leszek, hogy legközelebb mikor ’lehet’ majd éhes.

 

 

Török Klára

foto: deviantart.com

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.