Bizalom

Talán nem tévedek nagyot azzal, ha azt mondom, ez a megfoghatatlan érzés a legerősebb a szeretet után, ha sorrendiséget kéne felállítanunk! A bizalom egy érzés, egy olyan fontos kötődés után, mint a szeretet. A különbség csak annyi, hogy míg a szeretet „könnyen jön”, hisz természetünkből fakad, a bizalom már nem ilyen egyszerű feladat. Vajon kiben bízhatunk? A szüleinkben? A barátainkban? A kollégáinkban? Az ismerőseinkben? Az emberekben? Önmagunkban?

Talán senkiben sem, ha egészen mélyre megyünk a kérdésben. Bízni ugyanúgy meg kell tanulnunk, mint szeretni. Szeretni mégis könnyebb, mert mi magunk is erre vágyunk, hogy szeretve legyünk. Ugyan ki ne akarná, hogy mindenki szeresse? De vajon, tudnánk-e mindenkiben bízni? Biztosan nem. A bizalom egy nagyon hosszú folyamat, melyet akár egyetlen pillanat alatt elveszíthetünk. Ha az ember szeret valakit, nem fog belőle kiszeretni egy perc alatt. Pedig mennyivel könnyebb lenne néha…

„Ember küzdj, és bízva bízzál!” Vajon Madách tisztában volt vele mennyire nehéz is elérni, amit; Az ember tragédiájában megfogalmazott? Szerintem biztosan tudta, hogy ez egy igen komoly kihívást jelentő feladat, mely egy életen át tartó küzdés. A mai világunkban, talán még nehezebb megbíznunk bárkiben is, hiszen a ma emberének számos oka lehet arra, hogy a bizalom látszatát keltse, ha csak a megélhetésünkre is gondolunk. Az, aki pedig a jobb, könnyebb boldogulást tűzte ki céljául, szinte felismerhetetlen, hogy közeledése tényleg személyes varázsunknak köszönhető-e, vagy csupán önös érdekeit tartja szem előtt. Nem az a célom, hogy óva intsek bárkit is a bizalomtól, sokkal inkább az, hogy felhívjam a figyelmet e mély érzésnek a nehézségéről.

Bekerültem egy új társaságba, ahol nálam 10 évvel fiatalabbak dolgoznak, és ha ez még nem lenne elég, egy olyan közegről van szó, akik már jól összeszokott valódi csapatot alkotnak, amolyan „egy mindenkiért, mindenki egyért” klánt. A nehézséget nem az én elfogadtatásom rejti, hanem az ő bizalmatlanságuk felém. Vajon miért nem bíznak bennem? A válasz magától értetődő: nem ismernek.

Ha ismernének, bíznának bennem? Igen. Tényleg? Hát, azt hiszem igen… Szándékosan teszem fel ezeket az „egyszerű” kérdéseket, mert valójában sosem lehetek 100%-ig biztos abban, hogy ez tényleg így van-e, vagy valóban így lesz. Menjünk sorjában…

 

A szüleim bíznak bennem, én is bízok bennük. De vajon ők azért bíznak bennem, mert ismernek, vagy, mert szeretnek? Ha szeretek valakit automatikusan bízhatok is benne? Vagy az is elég, ha csak ismerem? Ezek igen elgondolkodtató kérdések, ugyanakkor abszolút reálisak. És bármennyire is egyszerűnek tűnik a válasz, egyáltalán nem az. Ha azt gondolom, a szüleim azért bíznak bennem, mert szeretnek, tévedek. Akkor is, ha azt gondolom azért, mert ismernek. Akkor mi is az igazság?

Nos, az igazság, valahol a kettő között van! Először is szeretnek, mert belőlük vagyok, mert óvnak és féltenek egyszerre, és mert ez egy olyan kötelék, amelyet a szülők kapcsán, és most hangsúlyozom csak a szülők kapcsán (akár örökbefogadott, akár saját gyerekről van szó) nem kell kiérdemelni. Egyszerűen jön, így van és kész, nem kell agyalni rajta, hogy miért. Az előbb már megírtam, így vagyunk programozva, szeretetre vágyunk, ezért szeretetet is adunk. Tudatosan, vagy tudat alatt, ez most mellékes. A lényeg, hogy a szeretet a szüleinktől, őszinte, tiszta, feltétel nélküli, nem kell különösebben küzdeni érte. Van és kész!

Viszont a bizalom már más kérdés. Említettem, hogy ismernek is a szüleink, talán ezért bíznak bennünk. Nem! Ismernek, „mert belőlük vagyunk, mert óvnak és féltenek egyszerre, és mert ez egy olyan kötelék,” amelyet nem mi kezdeményezünk (normális, egészséges esetben) hanem adva van. Önmagunkat adjuk, (valójában azt sem tudjuk még, kik vagyunk) hiszen nem is tudnánk mások lenni… Hagyjuk, hogy megismerjenek, mint önálló emberi lényt, így később, rajtuk keresztül megtudhatjuk kik is vagyunk valójában. (nem véletlen, hogy egy édesanya, mindig tudja, mi a jó a gyermekének, akár csecsemő, akár felnőtt) És persze, az sem elhanyagolható tény, hogy egy anyának mindig igaza van, csak erre a gyerek, lehet, hogy jóval később, talán csak felnőtt fejjel jön rá… J

 

Tehát; 1. – a szüleim nem azért szeretnek, mert ismernek,

2. – és nem azért bíznak bennem, mert szeretnek.

Hanem, mindezt azért teszik, mert egész egyszerűen nem tehetnek mást! Lényükből fakad! Egy egészséges, normális szülő-gyerek kapcsolatban a bizalom és szeretet kéz a kézben jár, mint Isten és a hit. Az egyik nincs meg a másik nélkül. Miért? Mert a bizalom a feltétel nélküli szeretetből fakad, ahogyan a szeretet is a feltétel nélküli bizalomból.

Visszatérve, a nálam 10 évvel fiatalabb, új kollégáimra; csinálhatok bármit, engedhetem, hogy megismerjenek, örökre szóló barátságot is köthetünk, de a lényegen mit sem változtat. Nem azért nem bíznak bennem, mert nem ismernek. Azért nem bíznak bennem, mert nem tudnak! És azért nem tudnak, mert nincs meg köztünk a kapocs, a feltétel nélküli szeretet, melyből egyértelműen fakadhatna, a feltétel nélküli bizalom…

 

Somlyai Mónika

 

Ez is érdekelhet téged:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.