(F)élni

Megosztás

Mostanában csodálkoztam rá a „félni” és „élni” szavaink hasonló hangzására, és a nyelvészeti vonatkozású összefüggéseket elegánsan kikerülve a dolog lélektana felé mentek a gondolataim. Nyilván érdekes lehetne ezt a szókapcsolatot a magyar nép lelki működésének oldaláról is megvizsgálni, én most inkább az egyes ember oldaláról közelítenék.

Félelmei mindenkinek vannak.

Egy szinten ez jó, hiszen a félelmek védenek meg bennünket attól, hogy bajunk történjen, és mint egy láthatatlan háló, tartanak bennünket. Ha félünk valamitől, óvatosabbak leszünk, jobban figyelünk a veszélyre.

A félelmek egy része univerzális. Az archaikus messzeségből jön hozzánk – egy nagy közös élményanyagból származik, akár ősidőkben élt emberek tapasztalatainak szintéziseként. Nem kell tehát személyes tapasztalat egy oroszlánnal ahhoz, hogy egy valódi találkozáskor – állatkertben, cirkuszban – az óvatosság és a távolságtartás navigáljon bennünket. Ősi, ösztönös, zsigeri félelmeink ezek, éppúgy az enyéim, mint a Tieid.

 

 

Aztán ott vannak még a családból „örökölt” félelmeink.

A rendszer, amibe születünk nem csak ősöket ad nekünk, hanem a történetüket is, ami – egy szinten – a miénkké is válik. Azokban a családokban például, ahol a szülések tragédiákkal, veszteségekkel kapcsolódnak össze, ott nagyobb az esély rá, hogy a nők félelmei erősebbek lesznek. A saját szülésükre előrevetülhet a korábbi tragédiák árnyéka. Az ezzel kapcsolatos félelem pedig úgy jár-kel a lelkükben, mint valami nyugtalan szellem, aki a helyét keresi. Látható tehát, hogy egy szinten itt sincs saját tapasztalat, hanem valaki olyanét „vesszük át”, akivel egy közösség tagjainak tekintjük magukat. Hiszen, „a mi családunkban a nők…”.

 

 

És akkor jönnek – saját jogukon, a mi saját félelmeink.

Akik persze ezer, kusza szálon kapcsolódnak a másik kettőhöz, de mégis személyesek, élményszerűek. Ha tehát harapott már meg kutya, ha álltál már sok ember előtt verset elfelejtve, ha ragadtál már be hosszú időre szűk helyre – akár egy szülőcsatornába is…- szóval, ha szereztél már olyan élményt, ami a félelemmel kapcsolódva raktározódott el benned– van esélyed rá, hogy mindent, ami ehhez hasonló helyzeteket hozhatna létre, elkerülj.

 

Az is megtörténhet, hogy az egyszer megélt félelem egyszerűen leválik a történetről, és elkezd nőni, nőni, mint egy nagy lufi. És minden, amihez a félelem-lufi hozzáér, az félelmetessé válik. Valahogy így: nem kell kutya, hogy a félelem beinduljon, elég bármi, ami ahhoz kicsit is hasonlít; nem kell szereplés, hanem elég tíz deka párizsit kérni a boltban; nem kell beszorulni egy liftbe, elég egy tömött pláza.

 

 

Vagy nem. És ez a csodálatos ebben.

Ezek a dolgok ugyanis a helyükre kerülhetnek. Van, hogy a pszichénk öngyógyító képessége – hála neki…- teszi a dolgát, és az élmény az marad, ami: egy rossz tapasztalat. Nem húzza maga után a félelem koloncát, nem gabalyodunk újra meg újra bele. Feltekeredve, csendben, rendben ücsörög az emlékeink polcain. Hogy ránézve mondhassuk: ez is megtörtént velünk.

Van, hogy nem megy ilyen simán, dolgunk van vele később. És segítséggel, vagy anélkül, de megoldjuk, feloldjuk.

 

 

És az is lehet, mindig is lesz vele dolgunk. Lehet, hogy részévé válik az életünknek. Hogy úgy fogunk élni, hogy bizonyos dolgoktól félni fogunk. És amíg ez az életminőségünk rovására nem megy, azt gondolom, ez is egy rendbenlévő út. Valahogy együtt élni a félelmeinkkel, megbékélve, elfogadva, tiszteletben tartva azokat.

 

 

A félni-ben benne van az élni. Megférnek egymás mellett. Azt üzeni, hogy minden “f” mellett is, élünk. Úgy, ahogy csak mi tudunk.

 

 

 

forrás: noatukorben.blogspot.com

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.