Fény és levendula


Az általam írt novellákból kiválasztottam a számomra legkedvesebbet, melyet szeretnék veletek is megosztani kedves hódmami olvasók.  Fogadjátok szeretettel!




 

Fény és levendula


A kakukkos óra tizenkettőt ütött. Kissé ideges vagyok. Anyámnak már itt kellene lennie, hiszen minden vasárnap vele ebédelek Tihanyi lakásomban. Mindig halálpontosan érkezik, nem tudom mi lehet már vele. A gőzölgő spagetti a megtálalt asztalon van és csak ránk vár. Nem birok ülni ezért felállok a konyhaasztaltól és megkerülöm a mosogatót. Ekkor csöngetnek. Gyorsan odasiettem az ajtóhoz és beengedtem drága édesanyámat. Csodálatosan nézett ki. Egy hosszú, rövid ujjú egybe ruha volt rajta. Kellemes zöld színe volt, rajta rózsaszín virágokkal. Rövid barna haja csak úgy fénylett. Arca puha volt és hamvas, mint mindig. Kellemes mentaillatot árasztott magából, amit egyszerűen imádok. A lakásom azonnal megtelt szeretettel és ragyogással. Arcán kedves mosoly ült:

– Szervusz kislányom!- mondta lágyan akár a selyem.

– Szia anya. Gyere be.

Légies könnyedséggel lépett be a nappaliba, majd a konyhába.

–         Ülj le kérlek.

–         Ez csak természetes. – mondta lágy mosollyal.

A szokásos helyére ült le, velem szembe, az ablaknak háttal. Ilyenkor, ahogy a napsugarak beragyognak hatalmas ablakon, ő úgy néz ki akár egy angyal. Csak úgy ragyog, olyan fényesen, olyan szépen…

– Késtél. –jegyeztem meg, miközben a tányérjára kotortam a spagettit.

– Oh, nem. Bármi történjék is; Én sose késnék el tőled drága kislányom. Mondd csak, emlékszel még ezekre?

A füléhez nyúlt és kivette belőle az apró gyöngyfülbevalót. Elém rakta őket az asztalra. Kérdőn néztem rá.

– Hát persze, hogy emlékszem. Ezeket én fűztem neked születésnapodra, 12 évesen. Talán már nem tetszik?

– Éppen ellenkezőleg. Ez a legszebb ajándék, amit tőled kaptam. Sokat jelentett nekem mikor elköltöztél azzal az alakkal. De most már minden rendben. Én végig tudtam, hogy nem fordítottál nekem hátat. Apád is tudja és hidd el nagyon sokszor emleget. Szeret téged.

– Jó, de miért mondod el ezt most?- vontam kérdőre összeszorult szívvel.

Anyám nem nyúlt az ételhez, folyton csak engem nézett. Olyan különös volt a tekintete.

–         Tudod kicsikém én nagyon szeretlek. Mindig szerettelek, bármi is történt a múltban. Te mindig az én kicsikém maradsz. És ne feledd az élet nem áll meg. – szemébe könnyek gyűltek.

–         Én is szeretlek anya. De mi…

Megszólalt a telefon, éles baljósló berregése.

–         Bocs anyu mindjárt folytatjuk. –mondtam és elindultam a telefonhoz.

–         Ne feledj el soha! Én mindig veled leszek kicsim…- hallottam lágy bársonyos hangját.

Hátat fordítottam a konyhának és felvettem a telefont a nappaliban.

– Halló?

– Te vagy az Júlia? –hallottam apám elcsukló hangját.

– Apa? Mit akarsz?

– Anyád…

– Anya itt van a konyhában, akarsz vele beszélni?

– Nem, az nem lehet! Ugyanis az anyád… kapcsold be a híreket!

Lenyúltam a távirányítóért és bekapcsoltam a televíziót. Nem hittem a szememnek. A képeken anya összetört Fiat Unó- ja hevert darabokban az úttesten. Egy kamion teljesen összelapította.

–         Júlia itt vagy?- hallottam apa hangját a telefonból

–         Itt…- préseltem ki magamból a szavakat.

–         Anyád meghalt. Nincs többet. Baleset érte amikor hozzád tartott…

Éreztem ahogy a kagyló kicsúszik a kezemből. Nem tudtam felfogni mi történt. Az én anyám egy perccel ezelőtt még a konyhában ült velem. És még most is ott van. Lassan megfordultam és elindultam vissza a konyhába. Anya már nem volt ott. Csak a spagetti a tányérjában és a kihúzott konyhaszék. És az a mentaillat… Éreztem, hogy minden erőm elhagy. Visszapillantottam a TV-re. Egy közeli képen épp az én drága jó anyám ruhájának egy cafatja hevert a leszakadt kocsiajtón. Az a gyönyörű zöld anyag, rajta rózsaszín virágokkal… Elkaptam tekintetemet a képernyőről és az asztalra meredtem. A tányérom előtt ott hevert anya fülbevalója, amit én csináltam neki réges- régen. Szinte még a fülemben csengtek angyali anyám szavai „bármi történjék is; én sose késnék el tőled…”

–         Nem késtél el anya. – suttogtam majd elsötétült előttem a világ.

Demencze Ilona

Ez is érdekelhet téged:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.