Külföldön vagy itthon???


Nagyon sokakban dübörög napjainkban ez a kérdés, tehetetlenül választ keresve a honszeretet, megélhetés, élet és élhetőség dilemmájára.Nem kétséges, hogy a szükség nagy úr.A megnyomorító szükség pedig még nagyobb.
Ifjabb generációnkban nem kérdés ez ma már, kimondva és kimondatlanul mindannyian külföldre vágynak.Már nem a jobb élet reményében, hanem egyáltalán a nagybetűs ÉLET reményében.

Visszaidézhetjük magunkban a hazaszeretetről iródott és hajdan kötelezően megtanult versek ominózus sorait, de attól még a tény, tény marad. “Itt születtem én ezen a tájon”- valóban.Itt születtünk ugyan, de szükségszerűen nem itt akarunk élni.Az élet és az élés kibékíthetetlen ellentéteket hozott a  mi kis hazánkba, az egyszerű, hétköznapi emberek életébe.

Döntésképtelenségből kimozdulva középkorúak hagynak itt házat, családot, hazát, hogy a megélhetés reményében egy hátizsák vagy gurulós bőröndnyi vagyonnal  megpróbálják meghódítani az ismeretlent.Akár egyetlen nyelvtudás birtokában- a születettben- is, mert vallják a kétkezi  munkából idegenben meglehet ÉLNI.Lehet élni.Élni lehet.

Elgondolkodva ezeken a ma már nem divatos, hanem kényszermegoldáson, mit tegyen az ember, ha magyar?Maradjon magyar és élje igen nehézkes, mondhatni sanyarú hazai életét? Maradjon magyar és feldobva eddigi életöltőt átkaroló életét legyen magyar másik hazában? Mert nem egyszerűen csak külföld az idegen. Ahol a házad, ott a hazád.mondják  s ma háza-vesztetten, remény-hagyottan kerekedjen fel sok honfitársunk, hogy rátaláljon új lakóotthonára? Új országban, új hazában?

Vagy felvállalva eddigi magyar életét, folytatva ez ideig tartó ma már csak nem is nehézkes, hanem kilátástalan életútját, járjon tovább a macskaköves utakon, mígnem ronggyá kopik a tíz éve vett cipője- mert újra nem tellett? Buzdítsa önmagát és sarjait hiábavalóan, hogy magyarnak lenni dicsőség? Népszámlálás nélkül is tudva, hogy fogyóban a hont szeretők kitartó népe? Rendületlenül állva a vártán, várva a nagy csodát? Mígnem ellehetetlenültségében megbánja az elmulasztott lépést, mely messzire vihette volna, hogy megtalálja előremutató, jövőképet adó életét?

Vagy lerongyolódva, egészségét hátrahagyva, kegyelemkenyérre szorulva, két botra támaszkodva- más támasza nem lévén- várja naponként az idegenbe szakadt szeretett gyermeke telefon hívását? Mely átmelengetve szívét feledteti a fűtetlen szoba kemény hidegét?

Ki tudja megmondani, mit tegyen a magyar?

KM

Ez is érdekelhet téged:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.