Mások

Vajon mindenki azt csinálja, amit szeret? Vajon mindenki odatartozik, ahol van? Vajon mindenki egyformán okolható abban, hogy ott van, ahol van? Vajon megérdemeljük azt, amit kapunk? Vajon tényleg eleget adunk? Vajon látjuk magunkat más szemével? Egyáltalán, tudjuk, hogy kik vagyunk? Ha igen, azzal is tisztában vagyunk, hogy miért vagyunk itt? Vajon ez tényleg úgy van, ahogyan gondoljuk? És végül, vajon miért nem teszünk még mindig semmit, annak érdekében, hogy jobb legyen?


Ma ismét megcsapott valami ismeretlen rossz érzés, melankolikus mélabú, amolyan „mindennek vége, semminek sincs értelme” hangulat. És mindezt csupán az idézte elő, hogy végigsétáltam az utcán, lakóhelyem közelében. (nyugati) Szóval, jövök-megyek az utcán, és folyamatosan ártatlan, üres tekintetekbe botlok. Egy járókelő az utcán, (persze hajléktalan) egy szórólapot osztogató elkeseredett férfi, aki akkor mosolygott utoljára tán, mikor én még főiskolás voltam… (kb 10 éve)

És még sorolhatnám… A sor kegyetlenül hosszú, és mielőtt bárki megvádolna, hogy annyi szép is van az utcán, aláírom, ez így is van, de Jézus sem azért jött a földre, hogy a jóembereknek nyissa föl a szemét, hanem a rossz akarókat szerette volna maga mellé állítani.

Én nem vagyok Jézus, és senkit nem is szeretnék magam mellé állítani. Csupán arról van szó, hogy ugyanúgy válaszokat keresek a fent említett kérdéseimre, mint szerintem közülünk elég sokan. Nem az a kérdés, hogy látjuk-e a csillagokat azon a bizonyos gyönyörű éjszakán, hanem hogy észrevesszük-e a mellettünk, hozzánk igen közel álló, mondhatni saját fajtánk, embertársunk szenvedését? És ha netán igen, vajon segítünk-e?

Ki dönti el, hogy ez így legyen? Ki csinálta, hogy így van? Tudom, nekünk sem egyszerű… De, ha egy mód van rá, csak nézzenek bele egy-két ilyen kilátástalan, megalázott, reményt vesztett szempárba, és rögtön megértik, mire gondolok… Az élet nem játék! Sokan azt hiszik színház, vagy esetleg még rosszabb, játszótér, ahol mindenki a saját szabályai szerint játszhat. Nem! Az élet sokszor igenis kegyetlen, és azzal, hogy nem veszünk róla tudomást, még jelen van. Nagyon is! Olyannyira, hogy saját sorsunk pecsételődik meg, azzal, amit művelünk, ill. nem művelünk. Saját magamról is beszélek most. Megvetem magam, mert ahelyett, hogy segítenék, a helyett inkább itt prédikálok, és buzdítok másokat az odafigyelésre. De jómagam mit teszek ez ügyben?

A válaszom annyi, hogy ne lélegezzünk fel. Én csak annyit akartam mondani, én sem vagyok jobb senkinél, sőt. Csak egyszerűen félek! Félek, ezek az emberek hajdan, talán nem is olyan rég, még nevettek, mosolyogtak, beszélgettek, szerettek és megbántottak, de ma, mára már csak egyetlen érzés szegődött melléjük hűséges társul, ez pedig nem más, mint a kiábrándultság. Kiábrándultak magukból, az emberekből, az országból, a világból, az életből…

Ki fog segíteni rajtuk?

Somlyai Mónika

Ez is érdekelhet téged:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.