Mennyi időnk van?

Azt gondolom, hogy életünkben egyik legfontosabb tényező a barátság. Jómagam nagyon szenvednék, ha nem lennének barátaim. Szerencsések lehetünk, ha már pelenkás korunktól kialakítunk barátságokat és ezek kitartanak tűzőn-vízen, életünk végéig. A nehezebb dolog, hogy úgy maradjunk meg egymásnak barátként, hogy egymással szemben nem változunk és mindig ugyanazon a hőfokon marad a kapcsolat. Idealista vagyok? Néha én is azt gondolom, hogy igen. Felnövünk, érettebbek leszünk, elköltözünk más városba, más országba, társadalmi behatások is érnek, befolyásolják életünk. Mennyi időnk van egy barátságban?


Van szavatosság erre? Van arra valami törvényszerűség, hogy bármi is történjék, mi nem változunk? Mi van akkor, ha egyikünk gazdag lesz, másikunk szegény? Akkor is egyenrangú barátok maradunk? Vagy abban a percben, ahogy egyikünk társadalmi rangja változik, lejár a barátságunk ideje is? Amennyiben ez megtörténik, lehet haragudni? Vagy egyértelműnek kell venni és elfogadni?

Régen ezt látványosabban lehetett követni, mert a nagy társasági események hűen tükrözték azt, hogy ki van ott az aktuális összejövetelen és kit nem hívtak meg. Ma már ez nem ennyire látványos, csak szűkebb körben értesülünk arról, hogy „megszakadt a kapcsolat” „mindketten elfoglaltak voltunk, más életünk lett…” Személy szerint én nagyon örülök az új generációs lehetőségeknek, hogy régi osztálytársakkal, ismerősökkel egymásra találhatunk és az milyen jó érzés mikor kiderül, hogy bennük is élő volt a kép rólunk és igenis számon tartottak és érdekli őket, hogy mi van veled. Még Amerikában az egyetemen volt lehetőségem találkozni egy igazán gazdag emberrel. Ráadásul még okos is volt és így, felületes, de akkor is barátságfélék lettünk és többször, jókat beszélgettünk. Érdekes világ.

Ő beleszületett a gazdagságba és ezért a barátai is hasonszőrűek voltak, csak külföldi tanulmányai alatt „vegyült” és lettek más rangbéli barátai is. Viszont elmondta, hogy könnyű ítélkezni, de megélni és igazságosan cselekedni, már nem olyan könnyű. Míg, ő könnyen megengedett magának drágább szórakozó helyeket, kirándulásokat, addig barátai nem. Most akkor hogyan legyenek egy társaságban, hogy szülessenek közös élményeik, ha nem tudnak egy helyre benevezni? Ezért, szerinte igenis törvényszerű, hogy a társadalmi különbségek elválasztanak. Mivel soha nem voltam nagyon gazdag, nem tudom, hogy abból a sarokból, hogyan vélekednék. Más léptékkel, de én is érzem környezetemben, hogy ahogy változnak a körülmények, úgy egyre kényelmetlenebb lesz számunkra, hogy azoknak, akik egy helyben maradtak a szürke mindennapos gondjaikkal szembesüljünk, azokkal, amelyeket mi már magunk mögött hagytunk, ezért lassan, de határozottan megkopnak barátságaink.

Megkopnak, mert idegesít minket, hogy gondokról beszélnek nekünk, mikor mi, színes, vidám és gazdag élményeket akarunk. A jó lét áldozatokat kíván. Életem során koptak meg barátságaim, de nem társadalmi rang miatt és valahogy úgy voltam vele, hogy ha meg tudtak kopni, akkor nem is volt erő bennük és így a helyes. Ezt most gondolom így… Akkor csalódott voltam. Egyik ismerősöm egyszer ezt úgy fogalmazta meg, hogy eljön az ember életében az a pillanat, amikor igenis csak saját maga számít és ezért másra nem lesz tekintettel. Kis bolygónk majd minden szegletében van barátom, akikkel majdnem napi szintű a kapcsolattartás és nem érzek távolságot és nekem ez a természetes. Pedig nem egyforma a társadalmi rangunk.  Van akinek a Balaton is luxus és van aki Cancunba úgy jár mint a sarki zöldségeshez.

Most jut eszembe, de, egyszer volt egy élményem, ami elgondolkodtatott. Igaz, nem barátságról beszélhetünk, csak éppen valamikor jó ideig együtt dolgoztunk, jó viszonyban voltunk és egyszer csak ő, magas székbe került. Akkor jöttem haza külföldről megkerestem munka miatt. Szerintem a sarokban a pók is leszédült a monológjától, hogy ő mi mindent tett azért, hogy ott van, ahol van és nekem is mit kellene tennem, mert hasznos lenne, és ne hívjam többet, mert nagyon elfoglalt, most is csak véletlen, hogy ő vette fel a telefont és nem a titkárnője… Na, addig állj te fél lábon, míg én még egyszer megkereslek. Teltek az évek és mit ad a drága jó sors? Én ültem olyan székben, hogy dönthettem, hogy az ő cégét válasszam egy munkára vagy sem. Meg is csörrent a telefonom –amit én vettem fel „csak véletlenül” és nem a titkárnőm – és a pókom megint leszédült, mert harsány üdvözlésben volt részem, a vonal végén az én régi cimborám, ugye emlékszem?! Addigra én is dörzsöltebb lettem és a titkárságra irányítottam. A gond, hogy emiatt még én éreztem rosszul magam.

Az én kis világomban olyan kép él a barátságról, hogy például éppen hat hónapos terhes vagyok és az éjszaka kellős közepén vágtam magam autóba, mert egy barátnőmnek szüksége volt rám és mentem, ott voltam mellette. Igaz, ő is többször megtett hasonlót értem. Vagy a világ másik pontjáról rohantak csapot-papot hagyva, mert úgy érezték mellettem kell lenniük. Vagy amikor engem hívtak (vagy tízszer) életem egyik legfontosabb tárgyalása közben és felálltam, mentem.

Még ezzel az értékrenddel is ért csalódás, mert nem megkopott, hanem elárult barátság lett egy gyerekkori ismeretség vége. De az ő választása egyszerűen gyarló emberi tulajdonságának tudható be, mert attól a választástól többet profitált, mint egy sokat megélt barátságtól. Legalábbis ő úgy gondolta…

Nem tudom, ki hogy van vele de én nem szeretném, hogy az én gyerekem úgy kössön barátságokat, hogy számít az, hogy a szülőknek mennyi van a pénztárcájukban. Szerencsém van, mert barátságos, népszerű gyerek csak mi van akkor, ha egyszer úgy alakul, hogy nem Hannah Montana szerkóra költünk, hanem számlákra? Akkor a népszerűségi indexünk csökkenni fog?

Balogh Gyöngyvér

Ez is érdekelhet téged:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.