Változtass a dolgokon – hét lépésben

A „Hisztérika” – effektus.  „Ne dramatizáld a dolgokat, kérlek!”  Létezik kiút?
Bizonyosan sokan ismerik a filmet: „Reszkessetek betörők”. A maga idejében a csapból is folyt, s hiszem azt, nem mondtam vele újat. Ha visszaemlékezünk a filmre, az anya, miután felfedezi – Párizsba érve -, hogy egyszerűen otthon felejtették a legkisebb gyereket, őrülten telefonálni kezd. Hívja a rendőrséget, és szinte ordítva adja elő „bánatát” az ügyeletes tisztnek, aki türelmesen végighallgatja, majd kapcsolja az illetékest, ezekkel, a szavakkal: „Hisztérika a kettes vonalon!”


„Emberből vagyunk” – mondta mindig nagyanyám, ha valamit elrontottam, és ez az „emberből vagyunk” valahogy végigkísérte egész eddigi életem. Vannak viszont emberek, akik szüntelen valami egészen különös feszültség alatt élnek, idegesek, és feszültek. Gyorsan felkapják a „vizet”, és nem kevés időre van szükségük, hogy lecsillapodjanak. A társaságban vitáznak, és vitákat kevernek, sőt ellentmondanak, még akkor is, ha maguk is érzik, nincs igazuk. Panaszkodnak, hogy az egész világ ellenük van, és küzdenek ezzel, egy életen keresztül, hogy végül kifáradva összeomoljanak.

Az ember önmagának a legnagyobb ellensége, ám ebből is van kiút, csak egy kis erőfeszítés kell…

1. Mea culpa, mea maxima culpa?

Gondolom, – és itt megint csak egy filmből szeretnék idézni – sokan emlékezünk még Danny DeVito 1994 nagy alakítására a „Reneszánsz emberben”, amikor is Bill Rago szerepében egy lecsúszott reklámszakembert alakít, aki végül egy katonai bázison, tanítóként kap új életszerepet. Itt különböző, úgymond emberi tragédiákkal találkozik, hogy végül megpróbálja ezeket a lecsúszott fiatalokat, megtanítani „gondolkodni”. Érdekes eszközhöz folyamodik, Shakespeare Hamletjét kezdi oktatni. És akkor újabb drámával szembesül. Egyik tanítványáról kiderül, hogy kábítószer-kereskedő volt, és a hadseregben szándékozott meg elbújni. A „Tanár úr” segítőkéssége buktatja le. Amikor vádak érik ezért, a következőket mondja: „Az ember életét döntései befolyásolják!”

Nagyon igaz kijelentés. Cselekedeteinkért vállalnunk kell a felelősséget. Ha egy ügyben kezünk alól kicsúsznak a dogok, és botrány szele közelít, természetes volna, ha résztvevők egyenként átgondolnák a részleteket, és megkérdeznék önmaguktól: Ebbe a levesbe, vajon én is szórtam „mérget”?

Az ember szeret kibújni a felelősség alól, illetve könnyen passzolja át a dolgokat másra. Ez természetes. Hiszen emberből vagyunk, mint már azt mondtam. De ahhoz, hogy életünk csak egy picit is megváltozzék, ezt az „átpasszolom a labdát”, ki kellene hagynunk a kapcsolatainkból. Ha egy „botrányba keveredünk” ne az legyen az első, hogy felkapjuk a vizet, és ártatlanságunkat hangoztatjuk, hanem gondoljuk át a dolgokat objektíven, próbáljuk meg a másik helyébe képzelni magunkat, illetve kényszerítsük magunkat arra, hogy más szemével is lássunk. Főleg önmagunkat. A hatás nem fog elmaradni…

2. Az a borzalmas, szinte kimondhatatlan szó: Bocsánat!

Beismerni nyilvánosan azt, hogy tévedtünk, iszonyatosan nehéz dolog. Főleg akkor, ha ehhez még ki is kell mondanunk azt a bűvös, szór: Bocsánat! Vannak a pillanatok, hogy az ember inkább „négy fogát” is kihúzatná egyszerre, – még az is könnyebb volna, mint azt mondani a másiknak: Én tévedtem, bocsáss meg!

Pedig ha ezt megtesszük, életünkbe a változások, bár észrevétlenül belopóznak. Még akkor is, ha a másik ezt a bocsánatot, nem veszi komolyan – mi már „megszórtuk magunkat hamuval”. S ez a „beismerés hamuja” megkönnyíti a lelkiismeretünket. Főleg akkor, ha ez a bocsánat egészen a szív mélyéből érkezik. S, ha ez úgymond „szokásunkká” válik, mások is észre fogják venni rajtunk a változást, illetve, mi is tanulni fogunk belőle, azzal, hogy a következő helyezettekhez, óvatosabban közelítünk.

3. Hallgatni arany

Mindig van lehetőségünk arra, – hiszen döntéseink befolyásolják – életünket, hogy kivel fogunk „ölre menni”. Ha ismerős az, akivel vitába szállunk, és ismerjük, heves, hirtelen támadó természetét, akkor már eleve úgy kell hozzáállnunk a kapcsolatfelvételhez. Tanuljunk meg „nyelni, és fogadjuk meg az örök igazságot: „hallgatni arany”. Ha valaki olyan hangot üt meg, amely bántó a fülünknek, kerekedjünk felül önmagunkon, és az egész szituáción. Mi legyünk azok, akik a higgadtságot, és hallgatást, mint védőpajzsot magunkra öltsünk, és ha kell, hallgatunk a végsőkig, még akkor is, ha ezért, „keresztül kell harapnunk a nyelvünket”.

4. Elefántból – bolhát

Az ember, aki mindenből „drámát” farag, végül nemkívánatossá válik a közösségben. Egyszerűen kerülni kezdik az emberek, hiszen a végtelen panaszáradat, fárasztó, még annak is, aki legjobb szándékkal áll a dolgokhoz. Ezért a legjobb megoldás, dolgainkat rendbe szedni, és mielőtt bárkivel beszédbe elegyednénk, mérjük fel a viszonyokat. A dolgokat mi irányítjuk, de csak akkor ha, ezt tudatosan tesszük. Senki sem szeret olyan valakivel szóba elegyedni, akiről tudja, hogy azonnal panaszra nyitja a száját. Ha ilyen helyzetbe kerülünk, próbáljuk meg az elefánttól bolhát formálni, és ne engedjük a másikat, hogy a helyzetet eldramatizálja, és a magasba emelkedjék.

5. Verebet tolláról, embert barátjáról

Lehet, hogy első hallásra nem tűnik humánusnak, de az ember sokszor jobban teszi, ha kerüli azokat a kapcsolatokat, melyekből szüntelen konfliktusai származnak. Értem ez alatt a „barátokat” is, hiszen nem véletlenül mondja a népi bölcsesség: „Verebet tolláról, embert a barátjáról, ismerszik meg!” Hiszen ha csak egyetlen „fekete” bárány akad a társasági körben, aki a panasz, a drámai előadás és látásmód igazi művésze, meg tudja mérgezni a légkört. Mi ilyenkor a teendő? Meg kell hallgatni őt, de… Vigyázni kell arra, hogy a sok meghallgatás, végül nehogy bennünket is meggyőzzön, és ezzel, átessünk a másik oldalra, hiszen az ember hajlamos ilyenre, sőt… még ilyenebbre is. Az emberi léleknek szüksége van kitárulkozásra, de egyúttal szüksége van nevetésre is… és ezt egyensúlyban kell tartani, különben jön a depresszió.

6. Vigyorogni, mint a fakutya

Az embernek meg kell tanulnia boldognak lenni. Hiszen, ha a világból csak a drámai részt veszi észre, végül rádöbbent arra, hogy semminek – semmi értelme. Ezért meg kell tanulni nevetni, vigyorogni – mint a fakutya – és engedni magunkat megnevettetni.

S, ha elfog a búskomorság. Üljünk le egy pillanatra, keressünk amolyan Micimackó „gondolkodó sarkot, és nézzünk szembe elégendetlenségünkkel, próbáljuk meg feltárni önmagunk előtt, a problémákat.

Mert ha már tényleg minden fekete, akkor valahol a „pad” alatt meg kell keresnünk a festéket… a színes ceruzát! Ez valahogy úgy szokták volt mondani: Ha Isten bezár minden ajtót, valahol feltár egy ablakot!”


7.  A világ egy nagy cirkusz

Mivel az ember képtelen megváltoztatni azokat, akik körülveszik, változtassa meg önmagát! Nagyon egyszerű megoldás. „Ismerd meg önmagad”, aztán szeress, és tégy amit akarsz. Ha a misszionárius állandóan fekete reverendában járkál a bennszülöttek között, mindig csak idegen marad, és idegenként közelednek hozzá, ám ha felveszi a fűszoknyát, és karikát rak a fülébe, először majd kacagnak rajta… és ha ezt nem veszi rossz néven, hanem egyesül a kacagással, a „befogadása” egyértelmű lesz, sőt, a végén még meg is hallgatják. Legyünk hát mi is valamiféle misszionáriusok, akik a cirkuszt nem megváltoztatják, hanem részeseivé válnak, azzal, hogy még több színt visznek annak ünnepi előadásába!


Forgó Laci

Ez is érdekelhet téged:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.