Vendégtollból – Beszélgetés Dr. Szöllősi Dalmával

Megosztás

Dalma1Beszélgetőpartnerem Dr. Szöllősi Dalma, akit Hódmezővásárhelyen elsősorban szülész-nőgyógyászként, másodsorban sportolóként ismernek. Látom, tudom, hogy milyen sokan – és egyre többen – szeretik a városban, és ez nemcsak szakmai kvalitásainak, hanem közvetlen és mélyen empatikus személyiségének is köszönhető.

Olyan, ember, aki nem bagatellizál el sem vélt, sem valós fájdalmakat, aki tudja, mikor kell kedvesen, mikor szigorúan szólni, és azt is, mikor kell szó nélkül hagyni a könnyeket, a hisztit, az aggodalmakat. Aki nem a Szakma Szobra, hanem maga is „ember”, saját érzelmekkel, véleménnyel, amelyeket ki is mond, ki is mutat. Szöllősi Dalma ilyen

Hogyan választottad ezt a pályát? Az orvosit és azon belül ezt a specializációt.

Az orvosi az nagyon egyszerű volt, mert édesapám orvos, édesanyám tanárnő, így körülbelül erről a két szakmáról tudtam, hogy mit kell hozzá elvégezni és mit csinálnak. Nem erőltették a szüleim, hogy mi legyek, de nem igazán tudtam, mi lehetnék más. Apukám szeme felcsillant, amikor érdekelni kezdett a biológia. Elsőre nem vettek fel az egyetemre, így a sikertelen felvételi utáni évben a fizika különórák mellett segédápolóként dolgoztam, legalább csináltam valamit meg volt belőle egy kis zsebpénzem.

Azután újra felvételiztem az orvosira, másodiknak pedig beírtam a Színművészetit. Láss csodát, így másodjára mind a két helyre felvettek. De mivel az orvosi volt az álmom, meg hát Édes… hangsúlyozom, nem erőltette, de tudom jól, hogy apukám nagy álma az volt, hogy orvos legyek. Remélem, büszke is rám. Azt viszont nem akarta, hogy nőgyógyász legyek. Mert ő tisztában volt ennek a szakmának a hátrányaival. Az ügyeletek, az éjjeli telefoncsörgés, felkelés…

Nagyon sokszor hallottam, idősebb nőktől, sőt a saját generációmból is nem egytől, hogy soha nem választanának nőgyógyász nőt. Pedig a nők évezredek óta egymásnak segítenek a szüléskor, a szülés körüli teendőkben. De szerencsére a fiatalokon egészen mást veszek észre, azt, hogy erőteljesen változik a szemlélet.

Nagyon remélem, hogy e mögött nem csak az van, hogy én nő vagyok, mert ugye az nem az én érdemem. Igyekszem a szakmai tudásommal hatni, azt odatenni.  

Úgy tudom, külföldön nem is nagyon divat az ún. fogadott orvosnál szülés. Általában az ügyeletes orvosnál szülnek a nők.

Magyarországon sem kellene feltétlenül ennek a szokásnak fennállnia, de ez elsősorban a betegek igénye, nem is az orvosoké. Én maximálisan meg lennék azzal elégedve, hogy az ügyeletemen kívül ne kelljen berohannom a kórházba, sőt, mennyivel nyugodtabb lenne az életem… és akkor valóban elgondolkodhatnék azon, hogy a munkám mellett családot is vállalok. Az volna a legjobb, ha mindenkinek olyan tudása lenne, hogy nem izgulna a kismama, ugyan ki lesz az ügyeletes a szülés időpontjában. Egyébként az is igaz, hogy számít az orvos-beteg kapcsolat is. Hogy az adott orvosnak milyen a természete, mennyire jön ki vele a beteg. Ez viszont változó. Szóval, vannak teljesen érthető pro és kontra érvek az ügyeletes és a fogadott orvos estében egyaránt.

Igen, valóban ez alapvetően személyiségfüggő inkább és csak másodsorban lehet szó arról, hogy férfi vagy nő orvost választunk. Mégis úgy gondolom, hogy ezen a speciális területen előfordulhatnak olyan problémák vagy olyan kérdések, olyan bizonytalanságok, amelyekről egy férfinak hiába beszélek, maximum más nők kezelése során leszűrt tanulságokkal tud szolgálni. És ez nem ugyanaz, mint egy másik nő saját tapasztalata.

Az biztos, hogy én nagyrészt, főleg nőgyógyászati szempontból, nyugodt lélekkel tudom azt mondani a betegnek, hogy ne idegeskedjen, mert ez normális, ugyanis én is benne voltam. Olyan kezeléseket, gyógyszereket tudok ajánlani, amelyektől én magam is meggyógyultam.

Fordulnak-e hozzád konkrétan a szexuális élettel kapcsolatos panaszokkal vagy kérdésekkel?

Általában úgy működik, hogy vélt betegséggel fordulnak hozzám, de az alapja a szexuális életükben van. Sokszor fel sem merül a nőkben, hogy ez a probléma. Nyilván itt is élek azzal, hogy elmondom saját tapasztalataimat, és így tudok segíteni. Nem kell minden problémához szexuálpszichológus. Egyszerűen csak fel kell oldódni. A legerősebb erogén zónánk az agyunk. A szexualitáshoz kapcsolódó dolgokat kell kicsit bővebben megismerni, a szexuális életet színesíteni ahhoz, hogy bizonyos panaszok elmúljanak. Ez egy kapcsolatot csak gyarapíthat, egy újabb kapcsolódási pont lehet két ember között. Azt látom gondnak, hogy nem merik elmondani az emberek egymásnak, hogy mire vágynak. Pedig kár félni, hiszen ha egy kapcsolat romokban hever a szexuális problémák miatt, akkor az őszinteség már úgysem ronthat rajta, inkább csak javít. Itt is az a probléma, hogy nem jól működik a partnerek közötti kommunikáció.

 Akkor nem az szűrhető le az egészből, hogy a nőgyógyászati problémáknak egy nagy része abból adódik, hogy a nők nem jól kommunikálnak, nem a megfelelő emberrel akarnak kommunikálni – például a férjük helyett orvossal –, illetve nem kapnak elég figyelmet?

Én elsősorban a társadalmat tenném felelőssé, amilyenné nevelte mind a nőket, mind a férfiakat. Mert szinte csak élünk egymás mellett. Ezen kívül a társadalmi elvárásoknak való megfelelés kényszere, ami gátolhatja az egészséges, felszabadult kapcsolatok működését. Mindenki azzal foglalkozik, mit szólnak a népek, mit szól a környezet. Pedig ettől el kell vonatkoztatni, mert ez is megérmezhet egy kapcsolatot.

A betegeid közül melyik korosztály az, amelyik bátrabban mert beszélni a szexuális problémájáról?

A fiatalok úgy gondolják, hogy ők mindent tudnak, úgyhogy nem ők, hanem elsősorban az idősebbek. A menopauza utáni korban lévő nők problémái e téren is megsokszorozódnak, hormonális okokból. No, itt kell nagyon tudatosnak lenni, odafigyelni arra, hogy ezek a problémák kezelhetők. Ne azért menjen tönkre egy negyven éves házasság, mert erről a nők nem mernek beszélni vagy nem fordulnak szakemberhez. Sokszor annyi is elég, ha tudatosítom a betegben, hogy nincs baj, egyszerűen csak változik a szervezete. El kell tudni fogadni. Minden kornak megvan a maga szépsége.

A változásról jut eszembe, azon gondolkodtam nem rég, a legutóbbi terhességemkor, amikor elkezdtem nagyon-nagyon kerekedni, hogy egy nőnek ezt a legnehezebb elfogadni. A testével kapcsolatos folyamatos változást, pedig nőként kislány korunk óta ebben élünk. Nem is tanítanak meg bennünket arra, hogyan kezeljük ezt. A nevelés során nagyon kevés hangsúly kerül erre. Pedig egy anyának meg kellene tanítani, hogyan kezeljük azt, amikor kislányból nagylánnyá, nagylányból nővé, nőből anyává válunk. 

Igen. Nem is tudják elfogadni a nők, hogy változnak. A pszichiáterek statisztikáiban meg lehet nézni, hogy a legdepressziósabb korosztály az ötvenes, tehát azok a nők, akik épp női létük utolsó nagy változásán esnek át. Egy tinédzser könnyebben veszi még az akadályokat, nagyjából tudja, hogy mi lesz, hogy lesz, meg úgy sodródik az egésszel. Ritkábban jönnek felszínre a problémák. De például emlékszem a saját első menstruációmra, hát, én azt hittem, másnap nem kel fel a Nap. El se tudtam képzelni, hogy ezzel hogy lehet együtt élni. És láss csodát, felkelt a Nap. Most már akkor nem kelne fel, ha nem lenne több menstruációm. Úgy veszem észre, hogy az ötvenes korosztály az, amelyik nem tudja elfogadni, hogy jönnek a kilók, hogy idősebbek lettek, hogy a vérzés elmarad. Na, ekkor jön a műszempilla, a tetoválás, a fitnesz nyakra-főre, a fogyókúrák. Ezekkel viszont a szervezetüket kétszer olyan gyorsan teszik tönkre, mint amekkora ütemben öregednének.

Vannak természetes fogamzásgátlási módszerek, amelyek lényegében ingyen vannak. Azok mennyire hatékonyak szerinted?

Azok sajnos nem nagyon működnek. Csak annyit lehet mondani, hogy a semminél jobb.

Lehet mondani, hogy a szegényebbek közül – akik mondjuk, nem tudják vállalni a folyamatos védekezéssel járó költségeket – több olyan nő kerül ki, aki abortuszra kényszerül?

Igen, de inkább úgy mondanám, hogy alacsony szociális helyzet. Nem feltétlenül konkrét anyagiaktól függ, hanem attól, hogy ez kinek hol áll az értékrendjében. Vagy lehetne kulturáltsági szintről is beszélni. Egyébként azt is el kell mondani, hogy minél több abortusza volt valakinek, annál veszélyesebb ez a beavatkozás. Annál nagyobb a veszélye annak, hogy kilyukad a méh. Az erkölcsi kérdéseken túl az sem mindegy, hogy mit tesz meg egy nő a saját testével.

Van olyan kollégád, aki az abszolút kedvenc?

Igen. Boleman doktor. Nem tudom, hogy van ennyi energiája? Négy gyereket tisztességesen felnevelt, a munkájában pedig a mai napig úgy pörög, mint valami búgócsiga. Mind szakmailag, mind emberileg teljes mértékben felnézek rá. Az abszolút példaképem viszont az apukám.

Volt már olyan, hogy egy konkrét esetben az apukádtól kértél szakmai tanácsot?

Persze, rendszeresen, a mai napig is. A telefonos segítség mindig kéznél van. Nagyon sokszor együtt dolgozunk, mert apu a meddőség kezelésére specializálódott, így azt szoktam mondani leendő kismamáknak viccesen, hogy majd édesapám teherbe ejti, nálam meg megszülheti a babáját. Szeretném úgy végezni a munkám, hogy édesapám büszke legyen rám.

 Veszítettél már el babát szülés közben?

Nem, hála a jó Istennek. De minden reggel ezzel ébredek, hogy csak ezt ne. Ez mindig benne lehet a pakliban, de ennél rosszabb nincs. Fogalmam sincs, hogy egy ilyen esetet hogy tudnék feldolgozni. Nem akarok ilyennel találkozni, soha.

 Milyen érzés egy – számodra lényegében idegen – babát elsőként venni a kezedbe, ott abban a pillanatban, amikor világra jön?

Irigylem az anyukát! Nagyon irigylem. Jó értelemben persze. Az jár a fejemben, hogy milyen jó neki.

Ki lenne az az orvos, akire te rábíznád magad?

Apukámra. A húgom is nála szülte mind a két gyermekét. Először nem merte a húgomat elvállalni, de egy barátja – egy Pesten élő neves professzor – meggyőzte, hogy ne szalassza el ezt a semmi mással fel nem érő pillanatot, hogy az unokáját segítheti a világra, hogy ő tarthatja a kezében először. És le a kalappal, a húgom szülésekor ő volt a leghiggadtabb mindannyiunk közül.

Fordultak már hozzád azzal a kifejezett kívánsággal, hogy legyen császár a természetes szülés helyett?

Igen. Nem is egyszer. De ebben az esetben is azt szoktam mondani, hogy akkor olyan orvost kell keresni, aki ezt vállalja. Én nem. Indokolatlanul nem. Hiszen a nőnek és a babának is a természetes szülés a legjobb. Elsősorban a baba érdekeit kell nézni.

Mi a véleményed a magyar egészségügyi ellátásról? Mik az erősségei és mik a gyengéi?

A magyar rendszer nem rossz. Azt kell mondjam, hogy ha a megfelelő szakemberhez kerül az ember, még akkor is, ha nem épp kiemelkedő a szakmájában, még mindig jobban el tudja látni a beteget, mint mondjuk például egy brit orvos. A brit orvos a beteghez csak végszükség esetén lép oda, addig nővérekre, szakápolókra vannak bízva a betegek.

A magyar orvosképzés nagyon magas szinten áll. Ennek többek között az az oka, hogy nincsenek gépek. Pontosabban nem állnak olyan nagy számban rendelkezésre. Ha fáj az arcüreged én nem csettinthetek egyet, hogy CT… meg MR. A magyar orvos rá van kényszerülve, hogy kiváló diagnoszta legyen.

 Hogyan viszonyulsz a városhoz? Vásárhelyhez?

Nagyon sok barátom él itt, úgyhogy inkább azt mondanám, őhozzájuk viszonyulok, nem általánosságban a városhoz. Az néha szokott zavarni, hogy milyen kicsi ez a város. Olyan értelemben, hogy mindenki mindenkit ismer. Például simán odajönnek a Tescóban hozzám és elkezdik sorolni a problémáikat, miközben én paradicsomot vásárolok és nem dolgozom. Tehát úgy érzem, hogy a privát szférámat itt nem tudom megőrizni privátnak. A másik pedig, hogy néha elképesztő legendákat, pletykákat hallok saját magamról. A múltkor például bevásárlás közben azt kérdezték meg tőlem, hogy vannak a fiaim. Erre megkérdeztem, hogy mégis melyik fiam, mert van belőlük jó pár. Egy hét múlva meg már azt hallom vissza, hogy letagadom a gyerekeim. Ezt néha nehéz türelemmel viselni.

 De látod? Ez valószínűleg a közvetlenséged átka, hogy téged meg mernek szólítani paradicsomvásárlás közben.

Igen, teljes mértékben igazad van. (Mondja nevetve…) Már mások is mondták, hogy talán nem szabadna tegeződnöm a betegeimmel. De mit tehetnék… ez jön. Viszont az már az én fülemet is bántja, amikor a 15 éves csitri, akit életemben nem láttam, bejön és közli, hogy ő a Dalmát keresi. Se „doktornő” odabiggyesztve, se semmi.

Ahhoz, hogy Szöllősi Dalma doktornőtválasztottam beszélgetőtársnak, egy személyes történet is vezetett. Pár nappal a szülés előtt, az utolsó vizsgálatok egyike után, ücsörgök az asztal szélén, úgy lóbálom a lábam, mint egy kislány, úgy is éreztem magam. Aztán eleredtek a könnyek is, és csak annyit tudtam nyöszörögni, hogy félek, félek, félek. Ahelyett, hogy azt kaptam volna, tessék összeszedni magam, meg hogy nem szégyellem-e magam majd’ negyven évesen így viselkedni, ehelyett szeretetteli együttérzést, kedvességet sugárzott felém Dalma. Lehet mondani, hogy ez nincs benne a munkaköri leírásában, de mert ő ilyen, ezért volt most ő a riportalany.

 

2013. február                                                                                                        Kovács Ágnes

 

 

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.